Mivel az ezévi blogolás is csúfos kudarcba fulladt, ezzel a bejegyzéssel igyekszem kicsit kompenzálni. És ha minden jól megy, jövőre újult erővel fogok hozzá az írogatáshoz...
Majd’ négy hónapja érkeztünk. Hogy mit csináltunk azóta? Először is, költözködtünk. Sikerült viszonylag jutányos áron találnunk egy albérletet Cambridge-ben, itt. Az előnye, hogy szép helyen van, csendes utcában, mintegy hét perc gyalog (három biciklivel) a kampusztól és közel van a minden vonzáskörzetbeli boltok legolcsóbbikához, a Market Baskethez (”where you always get more for your dollar”, ahogyan a bolti hangosbemondó frappánsan – és mintegy két percenként – megjegyzi). Van mosógép az alagsorban: nem kell többet sokhetente, két degeszre tömött bőrönddel elvánszorogni a mosodáig (well, laundromatig).A hátránya, hogy itt is vannak egerek, a tűzhelyből a gázrózsa mellől másznak ki, aztán garázdálkodnak a konyhában és a szobákban. Itt központi fűtés van – illetve nincs, az első hidegebb napokon bizony kőkemény hideg volt. Szóltam az ingatlanügynöknek, és be is kapcsolták, majdnem egy napra. De most már rájöttek, hogy itt a tél, fűtenek is istenesen. Mivel nincs termosztát, az egyetlen eszköz, amivel (le)szabályozhatjuk a hőfokot az ablak. A fűtési kultúra nem fejlődött sokat máshol sem - november közepéig meg lehetett fagyni a tömegközlekedésen (és a tantermekben, könyvtárakban), mert mindenhol maxon ment a légkondi. Viszont egyszer csak valaki úgy döntött, hogy itt a tél, azóta a fűtés megy maxon.
Szóval költözködtünk, és mint minden rendes helyi, akinek nincsen bálnaszállító pickupja, elmentünk a U-Haulhoz (juhól, nem juhakol). Persze minden teherautójuk foglalt volt vagy két hétre előre, de nekünk költöznünk kellett. Nagy nehezen találtunk egy megfizethető szállítót, aki biztosított teherautót és sofőrt, aki nem segített pakolni. Riasztottuk két barátunkat (kösz, Andi és Peti!), és színültig megtömtük a teherautót, kétszer. Nem is kicsit, nekem mindkétszer csak a raktérben jutott hely, de legalább volt söröm. Három óra alatt átköltöztünk. A lakás kiváló állapotban van, sokkal jobb, mint az előző. Van igazi félköralakú amcsi nappali, jó kis konyha, hálószoba, fürdőszobba (káddal!), van minden, mint a búcsúban. A Dorci pedig beszerzett egy rakat cseresznyefa bútort (ágy, két szekrény, íróasztal, irodaszék, állólámpa stb.) kemény száz dollárért, úgyhogy már teljesen be is rendezkedtünk.
Egy héttel az érkezésünk után kezdődött az egyetem – mindkettőnknek, mert a Dorci most már a Simmons College Biochemistry programjának büszke hallgatója. Neki ebben a félévben csak két órája lesz: genetika és egy Multidisciplinary Core Course álnévre hallgató feminista átnevelőtábor, ahol megtanulhatja, hogy kell szép ánglius nyelven írni a nőket a felsőoktatásban fenyegető veszélyekről. Én folytattam a jiddist, felvettem egy jiddis költészet órát a jiddis irodalom doyenne-jével, Ruth Wisse-al, valamint egy holokauszt-szemináriumot, amit egy vendégprofesszor, Sam Kassow, tart. Emellett hallgatok egy órát a Brandeisen a szovjet zsidóság történeméről. A Brandeisre egyébként, bármilyen közel van is, igen nagy szívás (vagy igen drága) eljutni – egy óra busszal, (vagy 4.75 dollár és 15 perc / 1, azaz egy HÉV-út – $9.5 oda-vissza). De még így is megérte, mert ott a kiváló koreai zsidológus, ChaeRan Freeze óráit hallgattam.
Az első hónapban hatalmas lendülettel belevetettem magam a nyári kutatásaim további feldolgozásába, de elég hamar kiderült, hogy a befejezés ismét csúszik. Félév közben ugyanis mind a jiddistanárom, mind a jiddis költészetet tartó Wisse kitalálta, hogy milyen jó is lenne, ha írnánk év végére egy kutatómunkát igénylő házidolgozatot (brrr...irány a ModorosBlog, szóval egy research paper-t), és persze mindkettőre maradtak a beadandó feladatok is. Egy szó, mint száz, négy bedandót kellett írnom év végére, és még egy négy rövidebb esszéből álló vizsgát a szovjet zsidós órára, biztos, ami biztos. Emellett megfosztottak minket a vizsgaidőszaktól is, tehát gyakorlatilag év közben és a rákövetkező két hétben (kissé eufemisztikusan reading period) kellett mindezt megírnom. Cserébe viszont a Harvard GSAS átállt az amúgy gyakorlatilag minden egyetemen – és más Harvard schoolokban – használatos időbeosztásra, ami egy jó hosszú téli szünetet (khm, J-term) jelent. December 22-én végeztem, és január 25-én kezdek. Szabad szombat, karácsony, szilveszter, ilyen se volt az utolsó hat évben. Egy hónapos téli szünetem meg 18 éve nem volt, hejj!
Mielőtt még teljesen maga alá temetett volna a mindenféle tanulnivaló, azért még kiruccantunk New York-ba, egy kellemes radnótis-találkozóra három napra. A Hofi ott dolgozik, a Hamut és a Shurmit ott tanították be a nemzetközi nagytőke (Morgan Stanley) szolgálatára, és jött még látogatni a Cini, Sissy, Szilas, Dancz és a Köle is. Első nap sikerült nem bejutnunk a kijelölt bárba, mert sokan voltunk, kevés lánnyal, és a Shurm részegen már megint kötekedett (de tagadja:). Pedig még öltönyt is vettem, hogy mindenképp beengedjenek. Viszont a tiszteletünkre (rossz nyelvek szerint 9/11 miatt), kivilágították az ikertornyok helyét, nem nézett ki rosszul. Éjszaka felriadtam, és hirtlen azt hittem, hogy úszik a ház. Pedig nem, csak egy fényárban úszó irdatlan sétahajó ment el az ablak előtt, gyakorlatilag teljesen eltakarva azt. Másnap sétáltunk kicsit dél-Manhattanben, láttunk metróakrobatákat, majd eljutottunk a Hofihoz. Szegény egy penthouse-ban tengeti napjait, aminek van egy nagyjából 60 nm-es erkélye. A kilátás sem rossz. Itt kellemesen elvoltunk mindahányan. Iddogáltunk, jelentős sikerrel, bár volt, akinek megint nem volt elég a vodka...egy ideig. Utolsó nap egy motorcsónak-verseny üdítő hangjaira keltünk, de megérte, ilyet se láttam még.
Az év közbeni mindenféle eseményt hosszú lene most összeszedni, de azért valamennyit megpróbálok feleleveníteni. Kezdetnek elmentünk egy esküvőre, két volt oxfordi osztálytársam házasodott össze, most felettünk laknak, a srác jogot végez a Harvardon. A szertartás a Harvard arborétumában volt, a vacsora pedig a Harvard tanári klubjában. Amilyen egyszerű volt az előbbi, annyira fényűző az utóbbi. A klub fénypontja a szerény előcsarnok, amit muszáj volt több szögből is lekapni. Persze nem hiányozhatott a "Dorci és a bőrkanapé" fotó sem, és még én is beültem egy közös képre. Ezen kívül volt szigorúan füstmentes kártya-szivar-kávé-whisky szoba (nőt hozni kell), retró csempe, csillivilli étkező, pingvinek, ésatöbbi.
Pár hete voltunk a bostoni magyarok tudósklubján, ahol Barabási-Albert László beszélt a hálózatkutatásról, nagyon érdekes volt, a fickó pedig nyilvánvalóan egy zseni. Vettünk új bicikliket, mert az enyémnek mindkét fékje meghalt, majd lassanként az összes sebesség is, a Dorcién szintén elromlottak a fékek, majd ellopták. Kétlem, hogy a tolvaj túlélte az első kereszteződést. A Dorcinak beruháztunk egy új Schwinnre, de a fékje már rossz (viszont garanciális), Én vettem egy használt országútit, ami kicsit elkezdett azóta kattogni, de semmi baja, és fantasztikusan gyors, imádom. Voltunk a bostoni zsidó filmfesztiválon, ahol a Kasztner-perről néztünk meg egy filmet, ami minden amerikaisága ellenére egész érdekes volt. (Zárójeles megegyzés: tegnap elmentünk megnézni az Avatar 3D-t, mert éppen azt adták és a karácsonyt idén étterem-mozi kombinációval koronáztuk meg. A 3D tényleg izgalmas, a film viszont vállalhatatlan, sajnálom azt a három órát, amit elvett az életemből). A legtöbb időt pedig ismételten a könytárban töltöttem, ráadásul két dolgozatomhoz is szinte kizárólag mikrofilmeket használtam, amiket egy ablaktalan veremben (aka Newspaper Microfilm Reading Room) lehet használni a főkönyvtárban. Mit mondjak, nem egy leányálom.
Az ezernyi kötelezettségen felül még belevágtam egy új projektbe is. Megjelent egy interjú velem a GSAS hírlevelében, ahol a nyári kutatóutamról meséltem, és pár napra rá megkeresett egy művész. Mint kiderült, ő kapta meg a hírlevelet a harvardos fia helyett, és olvasta az interjút. Ő éppen az antiszemitizmusról és a pogromokról akart egy kiállítást csinálni, de aztán kitaláltuk, hogy megjelentetnénk egy könyvet, amiben képekkel és eredtei forrásokkal illusztrálnánk az orosz polgárháború alatti pogromok történetét. Az ötlet alapja az volt, hogy én találtam egy 1926-os könyvet, ami gyakorlatilag ugyanezt valósítja meg (fotók itt). Mivel azonban az utóbbi 70 évben egyetlen tisztességes könyv jelent meg ezekről pogromokról (oroszul), úgy gondoltuk, hogy egy ilyen tudományos igényességű de közérthető műnek keletje lenne. Egyelőre nem sokáig jutottunk, pályáztunk mindenfelé, hogy fedezzük az anyaggyűjtés költségeit, de nyárig nem várható eredmény.
A J-termben megpróbálom végre feldolgozni a nyári anyagaimat, elmegyünk New York-ba szilveszterezni, aztán tovább Philadelphiába és Washingtonba. És pont a félévkezdés előtt én még elutazok egy konferenciára előadni Torontóba. A nagy semmittevés közepette azért szakítok időt a blogolásra is, és képekkel is elárasztalak majd titeket az utazásomról. BUÉK!
2009. december 26., szombat
2009. március 18., szerda
Szt. Patrik és egyéb vigalmak
Ez elég mozgalmas hét volt, nem is tanultam halálra magam. Vasárnap elmentünk a Szt. Patrik napi parádéra. A bostoni a legrégebbi ilyen ünnepély az USA-ban, 1737-ben rendezték meg először. A menet hagyományosan Dél-Bostonon, a legírebb városrészen vonul végig. Itt lakott Will Hunting is a film szerint, merthogy ír volt az istenadta. Tudtátok? Én sem.
Szóval hirtelen ötlettől vezérelve bevetettük magunkat a zöldellő írek közé. Már a metrón iszonyatos tömeg volt, persze majd' mindenkin volt valami zöld, a jobbakon lóherés (szigorúan háromlevelű, azaz shamrock, mert csak az ír igazán) vagy Celtics-es. Még mi is kaptunk zöld nyakláncot, egy turtle transit-nak keresztelt krokodilkinézetű dzsipből. A menet útvonalán mozdulni sem lehetett, ezért, mivel csak az utolsó zenekarokra értünk oda, egy ügyes testcsellel eléjük vágtunk. De már az a pár zenekar, amit az elején elcsíptünk, megadta az alaphangulatot. Rájöttünk például, hogy a zenekarokat mindenképpen, egy uruk-hainál nagyobb termetű írnek kell vezetnie, és közeli képet kaptunk a parádé erősen militáris jellegéről is. A felvonulók sokfélék voltak: skótdudások, tengerészgyalogosok, sőt még, hajléktalanok is, kutyástul. Emellett volt még mobil zenegép, ír Elvis és egyéb nyalánkságok.
Miután beértük a menetet, megláttuk a veteránokat. Először díszsortüzelő függetlenségi háborús veteránokat, majd jöttek a modernebbek is. Omaha Beach-ről csapatszállítókkal, dzsipekkel és ír farkaskutyákkal. És ismét feltűnt uruk-hai barátunk is. Az utcák mentén mndenhol házibulik voltak, fürtökben lógtak az emberek az erkélyekről.
Közben összefutottunk - írd és mondd - hat darab magyarral. Kettejükkel már találkoztunk korábban, egy metrómegállóban szólitottak meg még télen. Ők mindketten HAESF-ösztöndíjjal vannak kint. A további négy újdonsült ismerősünk közül ketten a Harvardhoz kötődő Massachusetts General Hospital-ban kutatnak, a harmadikuk egy innovációs kutatóközpontban dolgozik, a negyedikük pedig a Boston University Medical Center-ben PhD-zik. Egyszóval lassan már kisebb magyar kolóniánk van. Ráadásul, mint kiderült, a Dorci jóban volt az MGH-en kutató srác öccsével, aki szintén az Apáczaiba járt. Kicsi bizony.
Hétfőn beszélgettem a meghívott előadóval, akit említettem az előző post-ban, kedden meghalgattam az ő előadását, este pedig két itteni és a meghívott professzor, illetve négy másik diák táraságában vacsorázni mentünk egy nagyon puccos francia étterembe. Nagy nehezen sikerült csak találnom egy jó új-zélandi báránybordát a sok csiga, béka és tengeri undormány között, amik ellepték a menüt. Ilyen drága bárányt se ettem még (27 zöldhasú), azt már csak félve teszem hozzá, hogy nem is volt túl jó. Mindegy, szerencsére az oroszosok még valahonnan elsikkasztottak egy kevés pénzt a megszórító revizorok elől, és kicechelték a vacsorát. A Harvard egyébként 8 milliárd dollárt vesztett az összesen 36.9 milliárd dolláros vagyonából, úgyhogy most itt is valóban megszorítások vannal, nem vicc. Én is takarékra kapcsolom a betűket, aviszonlátásra.

Címkék:
étterem,
Harvard,
írek,
magyarok,
St. Patrick's Day
2009. március 13., péntek
Tavasz (?!)
Egy hét múlva itt a tavasz. Elvileg. Itt a múlt héten egy nap alatt leesett egy jó fél méter hó, most már olvadozik. Nem is az itt a gond, hogy ennyi hó esett, hanem hogy egy nappal a hóesés előtt 20 fok volt, ezért kicsit meglepett a hóvihar. Nade félre a weather-talkkal, evezzünk komolyabb vizekre.
A szipogásfronton a helyzet fokozódik, ha ez még egyáltalán lehetséges. A múltkor írtam a szipogás mennyiségbeli bajnokáról, de utána két nappal beült mögém A VADKAN. A szipogás nagyon erős understatement lenne annak a hanghatásnak a leírására, amit ez az emberszabású (?) produkált. Ez kérem tisztességes vadkanhorkantgatás volt, méghozzá a legvadabb fajtából. Meg vagyok róla győződve, hogy az illető egy jól álcázott óriásvadkan volt.
Jövő héten erőteljesen networkingelni fogok. Az a professzor, akivel most dolgozom meghívta előadást tartani az egyik haverját, akivel együtt végeztek Chicagóban. Nem utolsósorban azért hívta meg mert én és rajtam kívül még két hallgató érdeklődik az orosz polgárháború iránt. A meghívott, Joshua Sanborn, írt egy kiváló könyvet a mobilizáció jelentőségéről a szovjet nemzetépítésben, ami az én kutatásomhoz is szorosan kapcsolódik. Ráadásul a professzorom megszervete, hogy kedden együtt vacsorrázzunk Sanbornnal, és hogy hétfőn mindhármunkkal elbeszélgessen egy kicsit a kutatásunkról, tanácsot adjon stb. Még nem tudom, hogy fog menni, de majd utánanézek, hogy kell sikeresen önmenedzselni, itt a csapból is ez folyik. Networkingelni muszáj.
Ebben a félévben elkezdtünk járni a Harvard konditermébe. A 'konditerem' nem is igazán megfelelő szó, inkább sportkomplexumnek nevezném. A Harvardnak majd' húsz sportlétesítménye van, köztük egy 105 éves, 30000 férőhelyes stadion. Mi a MAC-ba szoktunk járni (nem, nem Margitszigeti Atlétikai Centrum, hanem Malkin Athletic Center). Ez nagyjából öt percre van a kampusztól és megfelőlen nagy. Öt szintje van, középen egy uszodával, az alagsorban három konditeremmel, a felsőbb szinteken mindenféle csapatsport-teremmel és az egyik szinten futó- és ellipszisgépekkel. Ez utóbbiak mindegyikén van egy laposképernyős, kismilliócsatornás tévé, egyszóval elég jól fel vannak szerelve. Itt láthattok pár képet, fényképezni nem szabad, pedig elég jól néz ki az üvegfal körba, amin keresztül látni lehet az uszodát. Megyek is, mert ma csak kilencig vannak nyitva.

2009. március 8., vasárnap
Könyvtárhuligánok
Azért írok most gyorsan, mert egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani, hogy milyen állapotok uralkodnak néha a könyvtárban. Ma például a szomszédos asztalnál ült egy csaj, aki szabályos időközönként (de legfeljebb 20 másodpercenként) olynokat szipogott, hogy Hunter S. Thompson is megirigyelhette volna. Nem hittem volna, hogy ilyeneken ki tudok borulni, de ez valami elképesztően zavaró volt. Nem ő az egyetlen, néhány ázsiai pl. sűrűn csinálja ezt, de ez a csaj olyan hangerőt produkált, hogy az tényleg hihetetlen. Oroszországban zsebkendő nélkül fújják, itt néhányan zsebkendő nélkül szívják. Nem tudom melyik jobb. Van egy teljesen elmeroggyant japán csávó, aki mindig a Lamontban van, ő a top zavaró tényező. Valami természettudományos tárgyat tanul, és EGYFOLYTÁBAN hangosan olvas. Na nem fennhangon, csak olyan félhangosan, épp úgy, hogy a sziszegő-susogó hangokat lehessen hallani, mintha csak Gollam ülne egy asztallal arréb. Néha feláll, körbemegy, közben sziszegi tovább az egyenleteket, majd olyan lendülettel huppan vissza a székbe, hogy lehetőleg a terem másik végében is hallják. Ja, és amúgy én még csak egy ruháját láttam (tréninggatyó + kapucnis mackófelső), pedig, majd' minden nap ott van. Hát ilyenek is vannak itt.
Tegnap derült ki, hogy a Dorci kiváló pontszámot ért a TOEFL-ön, nem volt hiába a sok angolozás. Pedig megszenvedett a vizsgával, egy nappal előtte sikerült felfáznia, majd a vizsgán alig tudták működésre bírni a mikrofonját. A vizsgája után elmentünk a méltán híres Border Cafe-ba, ami Obama egyik kedvelt helye volt iskolaévei alatt. Ez egy hamísítatlan tex-mex étterem, úgy is néz ki, és még a hangulat és autentikus. Amint leültünk, kihoztak egy kosár tacos-t valami kellemesen csípős szósszal. Rendeltünk, majd nekiálltunk a tacosnak. Ez délután volt, és mivel semmit nem ettünk egész nap, rövid úton beküldtük az első kosarnyit. Még a végére se értünk, amikor a pincérnő már vitte is el, és hamarosan feltűnt egy újabb adaggal. Közben kihozták a kólánkat is, még szerencs, hogy csak egyet kértünk, mert itt azt sem sajnálták, egyliteres pohárral hoztak. Én nekiálltam a második kosár tacosnak is is böcsülettel, de ez már hiba volt, mert két percen belül megjelent A KAJA. A Dorci egy Creole Chicken-t evett, én egy Chicken Guadalajara-t vállaltam. A Dorcié állítólag finom volt, de erről nem tudok nyilatkozni, mert még a sajátomat sem sikerült legyűrni, és nem csak a másfél kosár tacos miatt. A csirke nagyjából fél kiló lehetett, rajta hasonló mennyiségű sajttal és egy jókora kolbásszal a belsejében. Ja, és elképesztően finom volt, el is határoztuk, hogy ez lesz a törzshelyünk. Ha elnök nem is, kaliforniai kormányzó még lehetek.

2009. március 7., szombat
Sábeszi piacolás
A mai napot önhatalmúlag fél-pihenőnapnak kiáltottam ki (nem minden előzmény nélkül, de attól függetlenül), úgyhogy még blogolni is jut idő. Szerdán voltunk az MIT "Hamentashen vs. latkes" című vitaestjén, zseniális volt. A hamentash , avagy hámánfüle, hagyományos purimi édesség (kb. barátfüle, csak sütemény formátumban), a latkes valamiféle krumplipalacsinta, ezt hanukakor eszik. A vita maga abból áll, hogy 3-3 professzor érvel az egyik vagy a másik kaja mellett, majd mindenki megkóstolja a szóbanforgó étkeket. A hat előadásból legalább három vicces volt, de a többiek is igyekeztek. Még nincsen fent a neten a videó, de az előző évek felvételeit megnézhetitek itt. Én kemény egy fotót csináltam. Ahogy a fotón is látszik, az MIT elég lerobbant belülről. Valószínűleg minden pénzüket a technikai eszközökbe fektetik, de mindenesetre biztosan nem az épületbe. Semmivel nincs jobb állapotban, mint pl. az ELTE. Ami a vicces az MIT-kampuszban, hogy az ember végigsétálhat a kapmuszon úgy, hogy ki sem teszi a lábát az épületekből, merthogy majd' minden épületet folyosók kötnek össze a szomszédosakkal. De, mint mondtam, ez annyira nem szívderítő élmény, inkább csak meglepő.
Hamár az épületeknél tartunk, beszámolok az új kedvenc épülete(i)mről, a CGIS-komplexumról (Center for Government and International Studies). A CGIS két épületből áll, amiket három éve építettek. Itt vannak a következők: Harvard-MIT Data Center, the Harvard University Asia Center, the Fairbank Center for East Asian Research, the Edwin O. Reischauer Institute of Japanese Studies, the Korea Institute, the David Rockefeller Center for Latin American Studies, the Davis Center for Russian and Eurasian Studies, the Committee on African Studies, the Institute for Quantitative Social Science, the Center for American Political Studies, the Weatherhead Center for International Affairs, several faculty from the Department of History, mindez röpke 25.000 négyzetméteren. Vannak hatalmas pamlagokkal ellátott tanulószobák, fa csigalépcső, trendi modern ülőalkalmatosságok, egy pofás büfé, amit naponta felnyalnak a takarítógépekkel, mert hiába van válság, a csillogás az kell. Ja, és amúgy kívülről is jól néz ki. Ezt jobban megnézhetitek magatok is, ha ide kattintotok és körbenéztek. Ha épp az a ritka eset áll elő, hogy olyan könyv kell, amit ki is vihetek a könyvtárból, itt szoktam leülni, tökéletes, én mondom.
Ma reggel elmentünk a Haymarketre. Majdnem vettünk osztrigát, de a tenger gyümölcseivel kapcsolatos tapasztalatokból okulva mégsem. Ja, és a Dorcinak amúgy sem tetszett. Ami nagyon durva a Haymarketen, azok az arab hentesek. Először egy kirakatban láttunk egy kecskefejet, aztán amikor bementünk egy boltba, láttuk, hogy ott pihennek a csirkehusi mellett, az egyiknek még a szájába is tették a kivágott nyelvét. Cuki, ugye? Nem tudom, hogy mit ehetnek (szó szerint) a kecskefejen, merem remélni, hogy nem a szemét. De ha valaki nem éri be fejjel, az rendelhet frissen ölt (sic!) kecskét is, egészet vagy felet.
Hazafele sétáltunk kicsit, éppen szikrázó napsütés volt és 17 fok, de jövő héten a hó sem kizárt, elképesztő az időjárás. A Haymarket környékén van az USA legrégebbi étterme, a Union Oyster House, ami a 18. sz. elején épült épületben van, bár étteremként csak 183 éve funkcionál. Valóban csak osztrigát lehet kapni, nincs mese, ez egy osztrigabár. 1796-ban egyébként ebben az épületben lakott a száműzött Lajos Fülöp, aki még jó három évtizedre volt a tróntól. Amerika első pincérnője is itt kezdte a pályafutását az 1920-as években. Itt vannak még képek róla, meg még egy kis történelem. Vannak itt még jó kis kocsmák, templomok, és mindez persze a felhőkarcolók tövében. Ennyi volt a mese mára, mindenjót!

Boston,
CGIS,
Haymarket,
MIT,
Union Oyster House
2009. március 3., kedd
Hó és egyebek
Tekintve, hogy ilyen türelmesen vártatok, rittyentek egy újabb random postot. Szombat reggel könyvtárba menet betértem a Harvard Square-en lévő kávézóba. Meg akartam tölteni a termoszomat, de persze nem volt elmosva. Mentem volna a vécébe elmosni, de foglalt volt. Sőt, nem csak hogy foglalt volt, de ott várt előtte már három ember. Ezek közül két szétesett fiatal és egy középkorú valamiféle MBTA-dolgozó (helyi BKV). A fiatalok már várhattak egy ideje, mert hamarosan dühödten elkezdték rugdosni az ajtót és ordibálni a bent lévő illetőnek. 10 perces várakozás után kijött egy 90 és a halál köztti fickó, úgyhogy mindenki megenyhült. Nem is ez a sztori itt a lényeg, hanem a háttértudás. Mindenki aki ott volt (beleértve engem is) meg volt győződve róla, hogy egy csöves végzi a dolgát (kicsit, nagyot, esetleg zuhanyozik vagy mossa a bakancsát stb.). Ez azért van, mert itt mindenkit szívesen látnak a vendéglátóhelyeken, aminek megvan az az előnye, hogy nem néznek ki, ha leülsz egy kiskávéval röpke három órára, a hátránya viszont az, hogy a kávézó vécéje átlényegül nyilvánossá, ennek minden velejárójával (rájárójával?) együtt. Ami különösen durva, az az egy metrómegállónyira lévő Wendy’s (igen, itt van Wendy’s bibibeeeeeeeee!). A Wendy’s itt úgy állítja be magát, mintha ő lenne a hamisítatlan amerikai burger, ennek megfelelő a berendezés is. A padlón azonosíthatatlan színű padlószőnyeg van, undorítóan műanyag bútorok és állandó countryzene. Ez a barátságos környezet, az egy dolláros csili és az ingyenes kávé/kóla/stb. újratöltés mérföldekről idevonzza a csöveseket (csilinek hívják itt a csilis babot, és azt hiszik, hogy az enchilada az egy étel). A Wendy’s előtt és a Wendy’s-ben that cask úgy rajzanak, végülis meleg van, ingyé’ van a pia, szóval gyakorlatilag egy lacikonyháról beszélünk. Nem is jár oda nagyon senki rajtuk kívül.
Már végigböngésztem 2000 oldalnyit a Vörös Hadsereg ukrajnai politikai irányításának jelentéseiből illetve a munkás-paraszt kormány rendelkezéseiből és rendeleteiből, de csak most jön a java (erre a hétre törvényekről kell írnom). Még a könyvtárról: szombaton 21:45-kor zár a Lamont, ilyenkor általában két biztonsági nézi át a táskákat. Amikor kimegy az ember, először át kell menni egy mágneskapun, majd odaadni az összes könytvári tulajdont (könyv, DVD, CD stb.) a biztonságinak átnézésre, és végül megmutatni a táska tartalmát. Amikor sokan mennek el egyszerre, akár ötven méteres sor is kialakul. Egyébként is, a Lamontban mindig sokan vannak, mivel van egy hajnali kettőig nyitva tartó kávézója és hétközben nem zár be a könyvtár. Hajnali három körül még általában tele van, akkor kezdenek hazaszállingózni a gyengébbek. Amikor kiértem a buszmegállóba, konstatáltam, hogy időben vagyok, mivel ott állt már vagy negyven ember, látnivalóan szétfagyva. Röpke tíz perc után jött is a busz (ami nem visz hazáig, de legalább néha jár). Majd közvetlen utána egy második. És végül még egy. Mivel ez nem először fordul elő, már elkezdtem kidolgozni az elméleteimet a hasonló idiotizmusokra. Az első a szokásos 7-es busz elmélet, miszerint az ultihoz legalább három ember kell. A buszvezetők szépen lejátszanak még pár partit, majd elindlunak. Így az egyik késik 40 percet, a másik 20-at, a harmadik pedig időben jön. Így aztán egy takaros konvojba rendeződve végigmennek az útvonalon, és kezdődhet minden előről. A másik elmélet szerint le van zsírozva a taxisokkal (akik állandóan ott cirkálnak), hogy pár járat kimarad, mindig van is, aki elmegy inkább taxival, főleg ha szakad a hó. Tegnap egész nap szakadt, most térdig érő hó van. Állítólag több hó nem lesz egy ideig, de most jön a hideg (ahogy ezt írom -11 fok van, ami -18-nak érződik). Hasonló jókat nektek is.

2009. február 22., vasárnap
Újra
Namármostan,
Nem is tudom, hogy hol kezdjem, kicsit sokáig nem írtam blogot. Ezért leginkább a szovjet történelem szeminárium tehető felelőssé, mivel ez gyakorlatilag tönkretette az egész félévemet. Heti két-három könyv volt a fejadag, ami barátok közt is felér egy jobbfajta kínzással. Emellett még két hónapot bírtam a könyvtáros munkából, aztán feladtam. Gyakorlatilag semmire nem volt időm, így (néha) be tudtam fejezni a heti olvasmánylistát.
Emellett gondok voltak a lakással is. Komolyak. A főbérlő is és az ingatlanközvetítő is kezdettől fogva elég gyanúsan viselkedett, pl. előre elküldték a szerződést, aláíratták, visszafaxoltatták, mondván, hogy a főbérlő majd aláírja, és magkapom beköltözéskor. Hát megkaptam, csak éppen aláírva nem volt. Nem is küldték el majd’ két hónapig (30 nap a törvényben megszabott határidő). A főbérlőt soha nem lehetett elérni. A letétről nem adott elismervényt és nem is küldte vissza (30 napja van rá). Ilyesmik. Amikor ezt (nagyon udvariasan) megemlítettem neki e-mailben, akkor nem válaszolt. Amikor sokadszorra említettem meg, akkor közölte, hogy ki fog dobni a lakásból. Ekkor előjött azzal is, hogy nem fizettünk neki, ami persze nem volt igaz, sőt, megvoltak a csekkek másolatai, a postai feladóvevény stb. Ennek ellenére kaptam egy levelet egy közjegyzőtől, hogy akkor pakoljunk (ennél valamivel finomabbat, mert nincs joga kidobni, előbb a bíróságnak kell erről határoznia). Én is megpróbáltam ügyvédet keresni, de az ingyenes ügyvédek nem segítettek. A Harvard Legal Aid Bureau pl. nem segít a Harvardos diákokon, és máshol is túl gazdagnak számítottam. Na ja. Mint kiderült, valóban kijött volna pár óra ügyvédi szolgáltatás az ösztöndíjamból, mert az elvileg olcsó ügyvéd akit felhívtam mindössze 150 dollárra tartott egy órát az életéből. Végül, hosszú hallgatás után, a fickó ügyvédje hívott fel, és megkért, hogy írjak alá valami papírt, hogy minden rendben van a lakással. Magyarán szólva beszart a tulaj. Azóta sem írtam alá semmit, de legalább most nyugi van, beszéltem egyszer a tulajjal is, úgyhogy ezzel én lerendezettnek tekintem az ügyet.
Egy szó mint száz, nem volt túl rózsás a helyzet, úgyhogy néha megfordult a fejemben az is, hogy mi lesz ha megbukok, vagy nem teljesítem a minimális követelményt (B átlag, az a legjobb, az F – fail a legrosszabb). Hál’istennek erre nem került sor, sőt. A szovjet szemináriumot kivéve mindenre A-t kaptam, arra A mínuszt. Az egyik szemináriumi dolgozatom elég jól sikerült, ezért a tanár (ugyanaz, aki a szovjet történelem szemináriumot tartotta) azt ajánlotta, hogy vegyem fel a tavaszi féléves szemináriumát, és dologozzak rajta tovább, hogy publikálható állapotba hozzam. Emellett elsőre átmentem a tanszék által megkövetelt németvizsgán is. Németül nem tudok, de a vizsgán szótárral kellett németről angolra fordítani, az még megy. Előző félévben (úgy-ahogy) jártam németre, de sok energiát nem feccöltem bele. Gyakorlatilag minimális befektetéssel csaknem maximális eredményt értem el (kb. 6 óra tanulás a félévben összesen vs. 97%-os átlagos eredmény a teszteken). Inkább a jiddisre koncentráltam, és közben rájöttem, hogy itt az ideje megtanulni ukránul.
Ebben a félévben tehát felvettem az ő szemináriumát, ami ezúttal „örö é bódottá”. Gyakorlatilag abból áll az óra, hogy (mikrofilmen lévő) levéltárak, dokumentumgyűjtemények, memoárok, újságok, folyóiratok stb. anyagából készítünk heti beszámolókat, és igyekszünk olyat választani, hogy azzal később kezdeni is tudjunk valamit. A félév második felében pedig a szemináriumi dolgozatot írjuk, és az órán megtárgyaljuk, hogy ki mire jutott. Mivel a fickó gyakorlatilag top ten-ben van az posztszovjet levéltárak ismeretét (meg sok más egyebet) illetően, nagyon hasznos az óra. Ennél hasznosabb nem is lehetne, úgyhogy – bár nem dolgozok sokkal kevessebbet – eddig sokkal jobb ez a félév. Emellett felvettem ukrán történelmet, jiddist és hébert.
Egy pár szót megérdemelnek az tanulási körülmények is. A Widener (ahol dolgoztam) számít a főkönyvtárnak. Hat szintje van a föld felett, négy a föld alatt. Ezen a tíz szinten elfér a könyvári állomány majd’ tíz százaléka, a többi külső raktárakban van. Itt van egy könyvtári asztalom (carrel), amit soha nem használok, de ha esetleg ki akarnék venni 100 (vagy bármennyi) olyan könyvet, amit nem akarok hazavinni, akkor ott tárolhatnám. A Widenerben van egy olyan olvasóterem, ahova a nem kölcsönözhető könyvek jönnek, itt vagyok a leggyakrabban. Ezek a könyvek általában régiek, vagy annyira szétesős állapotban vannak, hogy csak habszivacs könyvtartóval lehet használni őket. A másik főhadiszállásom a mikrofilm-olvasó, itt vannak a régi periodika-mikrofilmek. A másik könyvtár, ahova járok a Lamont, a kincsestár. A Lamontnak megvan az az előnye, hogy a hét öt napján 24 órás nyitvatartással működik, péntek-szombaton pedig 9-21:45 között van nyitva. Előfordult már párszor, hogy egy éjszakát ott töltöttem. A Lamont aljában van ugyanis a legnagyobb mikrofilmtár. Többek között itt vannak a mikrofilmre vett szovjet levéltárak, nagyjából 12.000 mikrofilm (uszkve 20.000.000 oldal). Emellett itt vanak a mindenféle kormányzati dokumentumok is (igaz, ezeket ritkán használom), sőt, a Lamont az amerikai államigagzgatási dokumentumokból is kap köteles pédányt. De a mikrofilmolvasós terem nem a legjobb része. A felső két szint tele van hatalmas és kényelmes fotelekkel, hozzávaló lábtartókkal, és óriási ablakokkal, a legtöbbeknek ez jelenti a fő vonzerőt. Nagyon kényelmesen lehet olvasni, vagy éppen aludni. Mindig alszik is valaki. Ami még jó a könyvtárakban, hogy szinte mindenhol van ingyenes szkenner, amivel akármennyit lehet szkennelni, majd elküldeni, vagy kiírni USB-re, ráadásul a mikrofilmolvasókon is van szkenner. A kedvenc épületem ezeken kívül a Northwest Lab, főleg az alagsor. Itt van pár jobb kép is róla.. És persze az egész campuson ultragyors wifi van, amivel (és otthonról) hozzáférhetünk minden online is publikált újsághoz, folyóirathoz, enciklopédiához stb. mivel a Harvard gyakorlatilag mindere előfizet, ami csak létezik. Egyszóval minden megtesznek, hogy hatékonyan tanulhassunk.
A Dorci is tanul, ezerrel angolozik, most szombaton tette le a TOEFL-t, mert jelentkezik itteni college-okba. Sajnos nem fogadják el sehol az otthon elvégzett hét félévét BSc-nek, pedig akkor akár PhD-re is mehetne az itteni rendszer szerint. A diploma hiányával nekem is volt gondom, azt hiszem ezt nem is írtam. Első félév előtt nem tudtam regisztrálni a neten, mert azt írta ki a rendszer, hogy valamilyen dokumentumok hiányoznak. Be is mentem a nemzetközi adminisztrációs irodába, ahol közölték, hogy nem találják a BA diplomáimat. Mondtam nekik, hogy ez nem olyan meglepő, merthogy olyanok nekem nincsenek is. Ezt némi megütközéssel fogadták. Amikor finoman utaltam arra, hogy Oxfordban elfogadták az otthoni tanulmányaimat BA-nek, majd szereztem ott egy MSt-t, akkor sem enyhültek meg, egyszerűen nem tudták értelmezni a helyzetet. Hiba a mátrixban. Körülbelül 24 óráig kétséges volt, hogy regisztrálhatok-e, de végül kisütötték, hogy igen.
Vissza a Dorcihoz. Egy pár hónapos katasztrofálisan szar angoltanfolyam után megpróbálkoztunk néhány magántanárral, de egyik sem jött be túlzottan. Emellett viszont nagyon szorgalmasan tanult egyedül. És persze gondoskodott rólam, amikor éppen nyakig voltam a sz...ovjet történelem ben. Most nagyon reménykedünk, hogy sikerül ösztöndíjat is találni neki, én a magam részéről eléggé biztos vagyok, hogy átveszik, ő persze kevésbé. Transfer student-nek jelentkezik, ami azt jelenti, hogy 1-1,5 évet kell még elvégeznie. Ahhoz, hogy ezt megállapítsák, hogz pontosan mennyit, el kell küldeni az indexmásolatát és annak hivatalos fordítását egy tanulmányi előremenetel értékelésére szakosodott cégnek, ami potom 150 dollárért kiértékeli. Hogy miből áll az értékelés? Na, erre én is kíváncsi voltam, meg is kérdeztem őket. Mint kiderült, gyakorlatilag annyi történik, hogy megnézik a magyar program hosszát és összevetik az amerikaiéval, majd a magyar átlagot átszámítják GPA-re (levonnak 1.0-t). 150 dollár egy osztásért és egy kivonásért. De nem tehetünk semmit, ez kell az egyetemeknek.
A mindennapi életünk eddig nem volt túl izgalmas, de ebben a félévben már elkezdtünk eljárkálni, például a Dorci dél-amerikai ismerőseivel, itteni magyarokkal, ilyesmi. Egyelőre ezek általában megrekednek a sörözés szintjén, de még semmi sem késő...
A félévem után viszont elmentünk New York-ba. Ismerősöknél laktunk, New York állam egyik magyar központjában, New Brunswick-ban, kb. 50 percre a belvárostól (ezúton is mégegyszer köszönjük Barinak és Katicának!). Sajnos nem volt a legjobb az idő, értsdé:szinte minden nap havazott, vagy annyira fújt a szél, hogy laposkúszásban jutottunk el egyik múzeumtól / Starbuckstól a másikig, de még ez sem tudta elrontani.
Chinatownnál kezdtük a túrát. Nem tervszerűen, hanem mert kínai busszal mentünk (a legolcsóbb, nyilván). A kínai busznál csak a busz nem kínai. Kínaiak árulják a jegyet, kínai a vezető és kínai a kaller. Ennek a legfőbb előnye az, hogy a kínaiak azon kevesek közé tartoznak itt, akik dohányoznak (majdnem mindegyik, majdnem mindig). Ez pedig azzal jár, hogy a sofőr nem bírja ki a négyórás utat, és kb. Három óra után megáll egy mekinél, tehát én is rágyújthattam. Ja, és persze Chinatownban áll meg.
Chinatownban a szokásosnál is nagyobb felbolydulás volt, a kínai újévre készült mindenki. Nyakra-főre vásárolták a növényeket, gyümölcsöket, még élő rákokat és egyéb undormányokat, fertelmes neotradicionális műanyag díszeket, növényeket, petárdákat stb. És természetesen körbehordozták a sárkányokat is. Nekem Chinatown tetszett talán a legjobban. Leppukkant, mocskos, a járókelők erős 80%-a kínai (a többi turista), minden kínaiul van kiírva, olyan, mintha tényleg Kínában lenne az ember. Beültünk egy thai-maláj-kínai étterembe, ahol fantasztikus előételeket ettünk. De aztán kihozták a főételt. A Dorcié még hagyján, az ugyanaz volt, mint az előétele, csak nagyobb. Én valami egzotikus csirkét akartam rendelni, de a pincér azt mondta, hogy a valamiféle plusz fűszerrel megbolondított szósz sokkal jobb. De az csak rákkal volt. Sebaj, gondoltam, úgysem nagyon ettem még rákot, most kipróbálom. Ekkor már halványan felderengett bennem az omiši nyaraláson tett hasonló kísérlet. Akkor a Dorcival és a Lóciékkal beültünk egy étterembe és a Dorcit kivéve mindenki tintahalat rendelt. Ha jól mlékszem, a Lóci és én végül legyűrtük, de annál rosszabbat én még nem ettem. Eddig. Az hagyján, hogy a rákolló fertelmesen néz ki (tudvalevőleg undorodok mindentől, aminek négynél több lába van), de még az íze is szar, és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy egy ocsmány, soklábú, tengeri szörny legveszélyesebb részét veszem a számba. Hozzá kell tenni, hogy azért hősiesen megbirkóztam vele.
Chinatownból elmentünk Little Italyba, ami a kismillió pizzérián kívül semmi olaszos vonást nem mutat (sőt, Chinatown már lassan kiterjeszti rá a hatalmát, ahogy a mellékelt Mao-óriásgraffiti is mutatja [na jó, lehet, hogy Kim Ir Szen akar lenni]). Itt fotóztam ezt a lepattant de lelkesítő graffitivel ellátott játszóteret is. Végül továbbmentünk a kormányzati negyed felé, ott sikerült lekapnom Tevje merdzsóját (rendszám!). A buszpályaudvar (Port Authority) meglehetősen érdekes. Andalító komolyzene szól a nap 24 órájában, viszont az egész beleremeg, ha elmegy egy busz. Még nem sikerült rájönnöm, hogy miért divat itt ócska papírmasé házakat építeni, de a mi házunknak is van egy kellemes kilengése, már azt is meg lehet érezni, ha valaki megy a lépcsőn, hát még ha elmegy egy teherautó az utcán. Nyilván olcsó felhúzni ezeket, de nem túl időtállóak (ld. még amerikai kocsik, kevés kivétellel).
A következp négy napban eljutottunk a Guggenheim múzeumba, aminek csak a harmada volt nyitva, valószínáleg azért, mert nemrégiben forgattak ott egy filmet, amiben szétlőtték a Guggenheimet. Utána elmentünk a közeli zsidó múzeumba (a Central Park keleti felén húzódik a Museum Mile, ahol van vagy egy tucat múzeum). A zsidó múzeum önmagában nem valami nagy durranás, mondjuk a menóragyűjteményük ér egy pirospontot. Viszont éppen akkor volt ott egy időszakos kiállítás Chagallról és a moszvai zsidó színház(ak)ról. Chagall és más festők színpad- és kosztümtervei voltak kiállítva, emellett voltak korabeli videófelvételek a színészekről és random Chagall képek. Ez azért is volt érdekes, mert két nappal azelőtt fejeztem be a dolgozatomat a szovjet antiszemitizmusról, amihez elég sokat olvastam a moszkvai jiddis színházról is, mivel a leghíresebb szovjet-zsidó színész (Solomon Mikhoels) volt a szovjet Zsidó Antifasiszta Bizottság egyik vezéralakja, amíg Sztálin meg nem ölette. Egyszóval a korabeli képek túlnyomó részét már láttam, de most végre láthattam, miért volt Mikhoels ekkora sztár, ráadásul gyakorlatilag tárlatvezetést tartottam a Dorcinak a kiállításnak erről a részéről. A Chagall-képek előtt pedig együtt ámlutunk és bámultunk.
Másnap a MoMA-ba mentünk, ami egészen zseniális. A Tate Modern-ért sokkal kevésbé voltunk oda, itt viszont egészen fantasztikus dolgokat gyűjtöttek össze, mint például a villámsújtotta görkorcsolyás kutyasétáltató csontvázát, a kosárlabda-keresztet, egy elmebajos kínai fotós sorozatát, aki bezárta magát egy évre egy kb. 10 nm-es cellába (az is ott volt), és minden nap készített magáról egy fotót, stb. Ráadáasul a MoMA csarnokában vetítés volt, de nem akármilyen. A terem kb. 10 méter magas, a közepén van egy hatalmas, kör alakú heverő. A két 30x10-as falon ment a vetítés, közben zene, félhomály, elég intenzív élmény volt.
A legtöbb időt sétálgatással töltöttük. Gyakorlatilag minden nap végigmentünk a Fifth Avenue-n, megpróbáltunk bejutni a központi zsinagógába, ami a Dohány utcai zsinagóga mása , megnéztük Upper West Side-ot, Lower East Side-ot, messziről még a Szabadság-szobrot is. Bementünk az Empire State Buildingbe, de amikor megláttuk az árakat, akkor ki is fordultunk, mondván, hogy valami látnivalót legközelebbre is kell hagyni. A Central Parknak is csak a széléig merészkedtünk, mert mire odáig eljutottunk, már közel volt a fagyhalál. De legalább láttuk a több tucat konflist, a legelegánsabb hoteleket, az Apple boltot, és a Carnegie Hall-t, ahol éppen a magyar évadhoz tartozó koncerteket hirdették. És természetesen bemerevedett a nyakunk a sok felhőkarcoló-bámulástól.
Még pár dolog Bostonról. A közlekedéstől rendszeresen idegrohamot kapok. Ne szóljatok egy rossz szót se a BKV-ra, én visszasírom minden áldott nap. A buszok annyira rendzertelenül járnak, hogy az valami elképesztő. Hétvégén szinte garantált az ötvenperces várakozás, ami alatt az elviekben létező három buszból egy sem jön. Hétköznap napközben gyakran 30-50 ember vár a megállóban. Ezek egy része általában nem fér fel, tehát nagyon gazdaságosan működik a busz, mindig tele van. Volt már olyan, hogy néhány tinicsaj nem szállt le, amikor a vezető leparancsolta őket a dugig tömött buszról (amire látnivaólan nem fértek fel), és húsz percet álltunk oda-vissza anyázások közepette a megállóban. Éjszaka volt már olyan, hogy negyven percet késett a busz, ez alatt a 20 potenciális utasból 17 feladta, mi maradtunk. Sehol nem lehet bliccelni, mégis a csőd szélén van a társaság. Jegyautomaták csak a metróállomásokon vannak, viszon lehet jegyet venni a vezetőnél. Ez különösen vicces akkor, amikor 40-en várnak a megállóban (40 perce), és a nénike elkezdi kotorászni a tízcenteseit. A busz és a metró is lepukkant, kényelmetlen, kemény műanyag ülések vannak, a helyet alulfejlett pigmeusokra tervezték, és ez fokozottan igaz a székek közt húzódó folyosóra. Az emberek itt még nem jöttek rá, hogy nehéz felettük átugrani, vagy egyszerűen félnek, hogy bliccelés gynújába keverednek, de nem hajlandóak leszállva helyet adni, ha le akarok szállni. De nem is húzódnak félre, vagy csak ímmel-ámmal. Aztán persze csúnyán néznek, amikor hasbakapja őket a könyvekkel tömött 15 kg-s táskám.
A bevásárlással nagy szerencsénk van, mert ott van tőlünk három percre egy hipermarket. Itt mindenhol olyan rendszer van, hogy kiválthatsz egy „törzsvásárlói” kártyát (amit kérésre azonnal hozzádvágnak, vásárolni se kell), és ezzel veheted igénybe az akciókat, és általában olcsóbban vásárolhatsz. Sőt, még kártya se kell, elég ha megkéred az eladót, hogy húzzon le egyet neked. Még nem jöttem rá, hogy ez mire jó, de biztos nagyon jó, mert mindenhol ez van. A kaja nagyjából annyi mint otthon, viszont a gyümölcsök nagyon drágák. A legnagyobb akciók közepette kerül 1,5-2 dollárba egy font alma (kb. 800 Ft / kg). Viszont felfedeztük a Haymarket nevű piacot, ahol a nevével ellentétben nem lóabrakot árulnak, hanem embernek valót is. Ide hozzák hétvégenként a környékbeli farmerek az eladatlan terményeiket, és fillérekért árulják. Tényleg eléképesztően olcsó, itt öt alma kerül egy dollárba. Ráadásul szombat délután, amikor már hazafele készülődnek a farmerek, az áraik elkezdenek zuhanni, a múltkor majdnem ránktukmáltak egy doboz (kb. 20 kg) banánt 5 dollárért.
A lakást egyébként nagyon szeretjük, csendes környéken van, közel a bolt, világos, kényelmesen elférünk, mostanra már elég jól be is rendezkedtünk, egyszóval csak a közlekedés a gond. Egereink voltak egy ideig, de legyőztük őket. Esténként mindig előjöttek, akkor is, ha ott ültünk a szobában, kötbeszaglásztak, aztán visszavonultak. De amikor aludtunk, akkor elkezdtek elég hangosan randalírozni (ugyebár, amikor nincs otthon a macska...), tehát meg kellett válni tőlük, bár én már egészen megszerettem őket. Először rendeltem az ebay-ről egérfogót, egy olyat, amiről azt hittem, hogy humánus, mert nem szétlapítja az egeret, hanem csak egy ragasztós lap, amibe beleragad. Arról nem volt szó, hogy annyira beleragad, hogy nem lehet kivenni. Az elsőt megpróbáltam. Mostam vízzel, próbáltam óvatosan lefeszegetni, de nagyon úgy tűnt, hogy előbb fogom elválasztani a bőrét a belső szerveitől, mint az egészet a csapdától, ezért betettem egy kocsi kereke alá (a csapda használati utasítása szerint egyerűen csak ki kell dobni a kukába, úgyhogy szerintem relatíve kíméletes voltam). A második elfogott egerrél már nem kisérleteztem, azonnal kidobtam az ablakból, zuhant 10 métert, és vége volt. Nagyon sajnáltam őket, de a Dorci hajthatatlan volt, ő bújtott fel a gyilkosságokra.
A TV-ről. Az alattunk lakó három srácnál folyamatosan megy a tévé. Nem túlzok, szó szerint folyamatosan. Korán reggel, napközben, egész éjszaka. Mi nemrég vettünk tévét, és a digitális átállással sem vesztetük el. Nem fizetünk elő, hanem antennánk van, de így is jön vagy hét adó. Folyamatosan reklám van. Hírek közben negyedóránként, sorozatok közben akár ötpercenként. Így a félórás sorozatok egy óráig tartanak. A hírek szintén, de az első fele a helyi hírek. Ez azt jelenti, hogy megtudhatod, hogy a 15 km-re levő kisvárosban teleszarják a parkot a kutyák, vagy hogy mennyi tej fogy a bostoni Lincoln iskolában. A hírek közben legalább háromszor van időjárás-jelentés, csak hogy menjen másnap a weather talk. Filmek nincsenek, vagy csak nagyon ritkán vannak. A reklámok néha elég viccesek, mert itt lehet a konkurenseket gyalázni. Egy Burger King reklámsorozat például arról szólt, hogy olyan emberek elé tettek Burger King és McDonalds hamburgereket, akik még nem is hallottak hamburgerről, és persze mindenki a Burgerest szerette jobban. Volt egy eszkimó, aki végül közölte, hogy azért, ha lehet, ő maradna a fókahúsnál, mindenféle szigetlakó, és...egy bukaresti román, aki mintha csak egy népmeséből csöppent volna oda, dehát ki tudja azt itt, hogy hol van Bukarest? A tévé legfontosabb funkciója persze a kosár-, baseball-, hoki- és rögbimeccsek közvetítése. Ez az igazi családi esemény, mindenki bekészíti a pizzát, kólát, csipszet, az áruházak „telly time” polcáról származó mindenféle csokikát, és mehet a drukkolás. Néhány bolt kirakatában van tévé, és akár több tucat ember is összegyűlik hétvégénként az utcán, hogy kicsit belenézzenek a meccsbe, néhányan még széket is hoznak. Főleg, hogy az összes felsorolt sportban remekelnek a bostoniak (talán a rögbit kivéve).
Most megyek a szokásos hétvégi könyvtári körútamra, de még jelentkezem. Most már inkább nem ígérem meg, hogy rendesen fogok blogolni, de hátha. Kösz a türelmet, és remélem azért néha majd ránéztek a blogra. A legjobbakat.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)