Szt. Patrik és egyéb vigalmak

Ez elég mozgalmas hét volt, nem is tanultam halálra magam. Vasárnap elmentünk a Szt. Patrik napi parádéra. A bostoni a legrégebbi ilyen ünnepély az USA-ban, 1737-ben rendezték meg először. A menet hagyományosan Dél-Bostonon, a legírebb városrészen vonul végig. Itt lakott Will Hunting is a film szerint, merthogy ír volt az istenadta. Tudtátok? Én sem.

Szóval hirtelen ötlettől vezérelve bevetettük magunkat a zöldellő írek közé. Már a metrón iszonyatos tömeg volt, persze majd' mindenkin volt valami zöld, a jobbakon lóherés (szigorúan háromlevelű, azaz shamrock, mert csak az ír igazán) vagy Celtics-es. Még mi is kaptunk zöld nyakláncot, egy turtle transit-nak keresztelt krokodilkinézetű dzsipből. A menet útvonalán mozdulni sem lehetett, ezért, mivel csak az utolsó zenekarokra értünk oda, egy ügyes testcsellel eléjük vágtunk. De már az a pár zenekar, amit az elején elcsíptünk, megadta az alaphangulatot. Rájöttünk például, hogy a zenekarokat mindenképpen, egy uruk-hainál nagyobb termetű írnek kell vezetnie, és közeli képet kaptunk a parádé erősen militáris jellegéről is. A felvonulók sokfélék voltak: skótdudások, tengerészgyalogosok, sőt még, hajléktalanok is, kutyástul. Emellett volt még mobil zenegép, ír Elvis és egyéb nyalánkságok.

Miután beértük a menetet, megláttuk a veteránokat. Először díszsortüzelő függetlenségi háborús veteránokat, majd jöttek a modernebbek is. Omaha Beach-ről csapatszállítókkal, dzsipekkel és ír farkaskutyákkal. És ismét feltűnt uruk-hai barátunk is. Az utcák mentén mndenhol házibulik voltak, fürtökben lógtak az emberek az erkélyekről.

Közben összefutottunk - írd és mondd - hat darab magyarral. Kettejükkel már találkoztunk korábban, egy metrómegállóban szólitottak meg még télen. Ők mindketten HAESF-ösztöndíjjal vannak kint. A további négy újdonsült ismerősünk közül ketten a Harvardhoz kötődő Massachusetts General Hospital-ban kutatnak, a harmadikuk egy innovációs kutatóközpontban dolgozik, a negyedikük pedig a Boston University Medical Center-ben PhD-zik. Egyszóval lassan már kisebb magyar kolóniánk van. Ráadásul, mint kiderült, a Dorci jóban volt az MGH-en kutató srác öccsével, aki szintén az Apáczaiba járt. Kicsi bizony.

Hétfőn beszélgettem a meghívott előadóval, akit említettem az előző post-ban, kedden meghalgattam az ő előadását, este pedig két itteni és a meghívott professzor, illetve négy másik diák táraságában vacsorázni mentünk egy nagyon puccos francia étterembe. Nagy nehezen sikerült csak találnom egy jó új-zélandi báránybordát a sok csiga, béka és tengeri undormány között, amik ellepték a menüt. Ilyen drága bárányt se ettem még (27 zöldhasú), azt már csak félve teszem hozzá, hogy nem is volt túl jó. Mindegy, szerencsére az oroszosok még valahonnan elsikkasztottak egy kevés pénzt a megszórító revizorok elől, és kicechelték a vacsorát. A Harvard egyébként 8 milliárd dollárt vesztett az összesen 36.9 milliárd dolláros vagyonából, úgyhogy most itt is valóban megszorítások vannal, nem vicc. Én is takarékra kapcsolom a betűket, aviszonlátásra.

Tavasz (?!)

Egy hét múlva itt a tavasz. Elvileg. Itt a múlt héten egy nap alatt leesett egy jó fél méter hó, most már olvadozik. Nem is az itt a gond, hogy ennyi hó esett, hanem hogy egy nappal a hóesés előtt 20 fok volt, ezért kicsit meglepett a hóvihar. Nade félre a weather-talkkal, evezzünk komolyabb vizekre.

A szipogásfronton a helyzet fokozódik, ha ez még egyáltalán lehetséges. A múltkor írtam a szipogás mennyiségbeli bajnokáról, de utána két nappal beült mögém A VADKAN. A szipogás nagyon erős understatement lenne annak a hanghatásnak a leírására, amit ez az emberszabású (?) produkált. Ez kérem tisztességes vadkanhorkantgatás volt, méghozzá a legvadabb fajtából. Meg vagyok róla győződve, hogy az illető egy jól álcázott óriásvadkan volt.

Jövő héten erőteljesen networkingelni fogok. Az a professzor, akivel most dolgozom meghívta előadást tartani az egyik haverját, akivel együtt végeztek Chicagóban. Nem utolsósorban azért hívta meg mert én és rajtam kívül még két hallgató érdeklődik az orosz polgárháború iránt. A meghívott, Joshua Sanborn, írt egy kiváló könyvet a mobilizáció jelentőségéről a szovjet nemzetépítésben, ami az én kutatásomhoz is szorosan kapcsolódik. Ráadásul a professzorom megszervete, hogy kedden együtt vacsorrázzunk Sanbornnal, és hogy hétfőn mindhármunkkal elbeszélgessen egy kicsit a kutatásunkról, tanácsot adjon stb. Még nem tudom, hogy fog menni, de majd utánanézek, hogy kell sikeresen önmenedzselni, itt a csapból is ez folyik. Networkingelni muszáj.

Ebben a félévben elkezdtünk járni a Harvard konditermébe. A 'konditerem' nem is igazán megfelelő szó, inkább sportkomplexumnek nevezném. A Harvardnak majd' húsz sportlétesítménye van, köztük egy 105 éves, 30000 férőhelyes stadion. Mi a MAC-ba szoktunk járni (nem, nem Margitszigeti Atlétikai Centrum, hanem Malkin Athletic Center). Ez nagyjából öt percre van a kampusztól és megfelőlen nagy. Öt szintje van, középen egy uszodával, az alagsorban három konditeremmel, a felsőbb szinteken mindenféle csapatsport-teremmel és az egyik szinten futó- és ellipszisgépekkel. Ez utóbbiak mindegyikén van egy laposképernyős, kismilliócsatornás tévé, egyszóval elég jól fel vannak szerelve. Itt láthattok pár képet, fényképezni nem szabad, pedig elég jól néz ki az üvegfal körba, amin keresztül látni lehet az uszodát. Megyek is, mert ma csak kilencig vannak nyitva.

Könyvtárhuligánok

Azért írok most gyorsan, mert egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani, hogy milyen állapotok uralkodnak néha a könyvtárban. Ma például a szomszédos asztalnál ült egy csaj, aki szabályos időközönként (de legfeljebb 20 másodpercenként) olynokat szipogott, hogy Hunter S. Thompson is megirigyelhette volna. Nem hittem volna, hogy ilyeneken ki tudok borulni, de ez valami elképesztően zavaró volt. Nem ő az egyetlen, néhány ázsiai pl. sűrűn csinálja ezt, de ez a csaj olyan hangerőt produkált, hogy az tényleg hihetetlen. Oroszországban zsebkendő nélkül fújják, itt néhányan zsebkendő nélkül szívják. Nem tudom melyik jobb. Van egy teljesen elmeroggyant japán csávó, aki mindig a Lamontban van, ő a top zavaró tényező. Valami természettudományos tárgyat tanul, és EGYFOLYTÁBAN hangosan olvas. Na nem fennhangon, csak olyan félhangosan, épp úgy, hogy a sziszegő-susogó hangokat lehessen hallani, mintha csak Gollam ülne egy asztallal arréb. Néha feláll, körbemegy, közben sziszegi tovább az egyenleteket, majd olyan lendülettel huppan vissza a székbe, hogy lehetőleg a terem másik végében is hallják. Ja, és amúgy én még csak egy ruháját láttam (tréninggatyó + kapucnis mackófelső), pedig, majd' minden nap ott van. Hát ilyenek is vannak itt.

Tegnap derült ki, hogy a Dorci kiváló pontszámot ért a TOEFL-ön, nem volt hiába a sok angolozás. Pedig megszenvedett a vizsgával, egy nappal előtte sikerült felfáznia, majd a vizsgán alig tudták működésre bírni a mikrofonját. A vizsgája után elmentünk a méltán híres Border Cafe-ba, ami Obama egyik kedvelt helye volt iskolaévei alatt. Ez egy hamísítatlan tex-mex étterem, úgy is néz ki, és még a hangulat és autentikus. Amint leültünk, kihoztak egy kosár tacos-t valami kellemesen csípős szósszal. Rendeltünk, majd nekiálltunk a tacosnak. Ez délután volt, és mivel semmit nem ettünk egész nap, rövid úton beküldtük az első kosarnyit. Még a végére se értünk, amikor a pincérnő már vitte is el, és hamarosan feltűnt egy újabb adaggal. Közben kihozták a kólánkat is, még szerencs, hogy csak egyet kértünk, mert itt azt sem sajnálták, egyliteres pohárral hoztak. Én nekiálltam a második kosár tacosnak is is böcsülettel, de ez már hiba volt, mert két percen belül megjelent A KAJA. A Dorci egy Creole Chicken-t evett, én egy Chicken Guadalajara-t vállaltam. A Dorcié állítólag finom volt, de erről nem tudok nyilatkozni, mert még a sajátomat sem sikerült legyűrni, és nem csak a másfél kosár tacos miatt. A csirke nagyjából fél kiló lehetett, rajta hasonló mennyiségű sajttal és egy jókora kolbásszal a belsejében. Ja, és elképesztően finom volt, el is határoztuk, hogy ez lesz a törzshelyünk. Ha elnök nem is, kaliforniai kormányzó még lehetek.

Sábeszi piacolás

A mai napot önhatalmúlag fél-pihenőnapnak kiáltottam ki (nem minden előzmény nélkül, de attól függetlenül), úgyhogy még blogolni is jut idő. Szerdán voltunk az MIT "Hamentashen vs. latkes" című vitaestjén, zseniális volt. A hamentash , avagy hámánfüle, hagyományos purimi édesség (kb. barátfüle, csak sütemény formátumban), a latkes valamiféle krumplipalacsinta, ezt hanukakor eszik. A vita maga abból áll, hogy 3-3 professzor érvel az egyik vagy a másik kaja mellett, majd mindenki megkóstolja a szóbanforgó étkeket. A hat előadásból legalább három vicces volt, de a többiek is igyekeztek. Még nincsen fent a neten a videó, de az előző évek felvételeit megnézhetitek itt. Én kemény egy fotót csináltam. Ahogy a fotón is látszik, az MIT elég lerobbant belülről. Valószínűleg minden pénzüket a technikai eszközökbe fektetik, de mindenesetre biztosan nem az épületbe. Semmivel nincs jobb állapotban, mint pl. az ELTE. Ami a vicces az MIT-kampuszban, hogy az ember végigsétálhat a kapmuszon úgy, hogy ki sem teszi a lábát az épületekből, merthogy majd' minden épületet folyosók kötnek össze a szomszédosakkal. De, mint mondtam, ez annyira nem szívderítő élmény, inkább csak meglepő.
Hamár az épületeknél tartunk, beszámolok az új kedvenc épülete(i)mről, a CGIS-komplexumról (Center for Government and International Studies). A CGIS két épületből áll, amiket három éve építettek. Itt vannak a következők: Harvard-MIT Data Center, the Harvard University Asia Center, the Fairbank Center for East Asian Research, the Edwin O. Reischauer Institute of Japanese Studies, the Korea Institute, the David Rockefeller Center for Latin American Studies, the Davis Center for Russian and Eurasian Studies, the Committee on African Studies, the Institute for Quantitative Social Science, the Center for American Political Studies, the Weatherhead Center for International Affairs, several faculty from the Department of History, mindez röpke 25.000 négyzetméteren. Vannak hatalmas pamlagokkal ellátott tanulószobák, fa csigalépcső, trendi modern ülőalkalmatosságok, egy pofás büfé, amit naponta felnyalnak a takarítógépekkel, mert hiába van válság, a csillogás az kell. Ja, és amúgy kívülről is jól néz ki. Ezt jobban megnézhetitek magatok is, ha ide kattintotok és körbenéztek. Ha épp az a ritka eset áll elő, hogy olyan könyv kell, amit ki is vihetek a könyvtárból, itt szoktam leülni, tökéletes, én mondom.

Ma reggel elmentünk a Haymarketre. Majdnem vettünk osztrigát, de a tenger gyümölcseivel kapcsolatos tapasztalatokból okulva mégsem. Ja, és a Dorcinak amúgy sem tetszett. Ami nagyon durva a Haymarketen, azok az arab hentesek. Először egy kirakatban láttunk egy kecskefejet, aztán amikor bementünk egy boltba, láttuk, hogy ott pihennek a csirkehusi mellett, az egyiknek még a szájába is tették a kivágott nyelvét. Cuki, ugye? Nem tudom, hogy mit ehetnek (szó szerint) a kecskefejen, merem remélni, hogy nem a szemét. De ha valaki nem éri be fejjel, az rendelhet frissen ölt (sic!) kecskét is, egészet vagy felet.

Hazafele sétáltunk kicsit, éppen szikrázó napsütés volt és 17 fok, de jövő héten a hó sem kizárt, elképesztő az időjárás. A Haymarket környékén van az USA legrégebbi étterme, a Union Oyster House, ami a 18. sz. elején épült épületben van, bár étteremként csak 183 éve funkcionál. Valóban csak osztrigát lehet kapni, nincs mese, ez egy osztrigabár. 1796-ban egyébként ebben az épületben lakott a száműzött Lajos Fülöp, aki még jó három évtizedre volt a tróntól. Amerika első pincérnője is itt kezdte a pályafutását az 1920-as években. Itt vannak még képek róla, meg még egy kis történelem. Vannak itt még jó kis kocsmák, templomok, és mindez persze a felhőkarcolók tövében. Ennyi volt a mese mára, mindenjót!

Hó és egyebek

Tekintve, hogy ilyen türelmesen vártatok, rittyentek egy újabb random postot. Szombat reggel könyvtárba menet betértem a Harvard Square-en lévő kávézóba. Meg akartam tölteni a termoszomat, de persze nem volt elmosva. Mentem volna a vécébe elmosni, de foglalt volt. Sőt, nem csak hogy foglalt volt, de ott várt előtte már három ember. Ezek közül két szétesett fiatal és egy középkorú valamiféle MBTA-dolgozó (helyi BKV). A fiatalok már várhattak egy ideje, mert hamarosan dühödten elkezdték rugdosni az ajtót és ordibálni a bent lévő illetőnek. 10 perces várakozás után kijött egy 90 és a halál köztti fickó, úgyhogy mindenki megenyhült. Nem is ez a sztori itt a lényeg, hanem a háttértudás. Mindenki aki ott volt (beleértve engem is) meg volt győződve róla, hogy egy csöves végzi a dolgát (kicsit, nagyot, esetleg zuhanyozik vagy mossa a bakancsát stb.). Ez azért van, mert itt mindenkit szívesen látnak a vendéglátóhelyeken, aminek megvan az az előnye, hogy nem néznek ki, ha leülsz egy kiskávéval röpke három órára, a hátránya viszont az, hogy a kávézó vécéje átlényegül nyilvánossá, ennek minden velejárójával (rájárójával?) együtt. Ami különösen durva, az az egy metrómegállónyira lévő Wendy’s (igen, itt van Wendy’s bibibeeeeeeeee!). A Wendy’s itt úgy állítja be magát, mintha ő lenne a hamisítatlan amerikai burger, ennek megfelelő a berendezés is. A padlón azonosíthatatlan színű padlószőnyeg van, undorítóan műanyag bútorok és állandó countryzene. Ez a barátságos környezet, az egy dolláros csili és az ingyenes kávé/kóla/stb. újratöltés mérföldekről idevonzza a csöveseket (csilinek hívják itt a csilis babot, és azt hiszik, hogy az enchilada az egy étel). A Wendy’s előtt és a Wendy’s-ben that cask úgy rajzanak, végülis meleg van, ingyé’ van a pia, szóval gyakorlatilag egy lacikonyháról beszélünk. Nem is jár oda nagyon senki rajtuk kívül.
Már végigböngésztem 2000 oldalnyit a Vörös Hadsereg ukrajnai politikai irányításának jelentéseiből illetve a munkás-paraszt kormány rendelkezéseiből és rendeleteiből, de csak most jön a java (erre a hétre törvényekről kell írnom). Még a könyvtárról: szombaton 21:45-kor zár a Lamont, ilyenkor általában két biztonsági nézi át a táskákat. Amikor kimegy az ember, először át kell menni egy mágneskapun, majd odaadni az összes könytvári tulajdont (könyv, DVD, CD stb.) a biztonságinak átnézésre, és végül megmutatni a táska tartalmát. Amikor sokan mennek el egyszerre, akár ötven méteres sor is kialakul. Egyébként is, a Lamontban mindig sokan vannak, mivel van egy hajnali kettőig nyitva tartó kávézója és hétközben nem zár be a könyvtár. Hajnali három körül még általában tele van, akkor kezdenek hazaszállingózni a gyengébbek. Amikor kiértem a buszmegállóba, konstatáltam, hogy időben vagyok, mivel ott állt már vagy negyven ember, látnivalóan szétfagyva. Röpke tíz perc után jött is a busz (ami nem visz hazáig, de legalább néha jár). Majd közvetlen utána egy második. És végül még egy. Mivel ez nem először fordul elő, már elkezdtem kidolgozni az elméleteimet a hasonló idiotizmusokra. Az első a szokásos 7-es busz elmélet, miszerint az ultihoz legalább három ember kell. A buszvezetők szépen lejátszanak még pár partit, majd elindlunak. Így az egyik késik 40 percet, a másik 20-at, a harmadik pedig időben jön. Így aztán egy takaros konvojba rendeződve végigmennek az útvonalon, és kezdődhet minden előről. A másik elmélet szerint le van zsírozva a taxisokkal (akik állandóan ott cirkálnak), hogy pár járat kimarad, mindig van is, aki elmegy inkább taxival, főleg ha szakad a hó. Tegnap egész nap szakadt, most térdig érő hó van. Állítólag több hó nem lesz egy ideig, de most jön a hideg (ahogy ezt írom -11 fok van, ami -18-nak érződik). Hasonló jókat nektek is.