Feleim!

Ez itten egy gyors összefoglaló az eddigiekről. Sajnos addig-addig húztam a megírását, hogy már csak nagy nehézségek árán tudtam összeszedegetni, hogy mikor mi is történt, de nagyjából ez:

1. nap:

Hajnali két órakor indultunk Bécsbe, onnan repültünk Frankfurtba, majd tovább Bostonba. Mivel Amerikába mentünk, fejenként 2*23 + 8 kg-ot vihettünk. Gondolom már kitaláltátok, hogy a Dorci hathatós közreműködésével (úgyismint 1583 felső, 143 szoknya, űrfegyvernek látszó és legalább olyan súlyú tárcsás-göndörhajracsakezjó hajszárító stb.) sikerült is kihasználni az összesen 108 kilós súlyhatár nyújtotta lehetőségeket. Az elindulás előtti pillanatokig pakoltunk, én rendezgettem a cuccokat. Mivel legfeljebb 32 kg-s lehet egy bőrönd, csináltam két ilyen pakkot, de az egyik sajnos megadta magát, és csak tekintélyes mennyiségű szigszalag segítségével tudtuk egyben tartani, mivelhogy teljesen szétszakadt az egyik fele. Az utazás alatt nem volt semmi különös, kellemes Lufthansa környezet, a Franfurt-Boston járaton kismillió szar film és alig jobb kaja. Kicsit göröngyös volt az út is, ezért a mellettünk ülő német kiskölyök szabályos időközönként ordítva hányt az édesanyja nyakába; ez azért volt különösen vicces, mert az anyja muszlim volt, szép fehér kendőben, ami az út végére fokozatosan átment valami megfoghatatlan barnássárgába (és gondolom kellőképpen büdös is volt). Leszálltunk Bostonban, végigmentünk a drága vendégszerető amerikaiak által kifundált, ujjlenyomat-vétellel és fényképezéssel súlyosbított beléptetési procedúrán, majd fogtunk egy iránytaxit, irány az ingatlanügynök. (Intermezzo: az ingatlanügynökkel augusztus közepe óta viaskodtunk, mivel az istenadta még az előtt akart elkérni háromhavi bért, mielőtt láttuk volna a szerződést, utána elküldött egy nagyon méltánytalan szerződést, amit a napi 4-5 küldött levél hatására – összesen 90-nél is többet küldtem - lassanként hajlandó volt megváltoztatni, hogy megfeleljen a törvényeknek).
Amikor megérkeztünk az irodához, kiderült, hogy az iránytaxi két utasa – akik már a város közepén kiszálltak – elvitték egy csomagunkat és otthagyták a sajátjukat (itt hadd tegyem hozzá, hogy a miénk fekete volt, fehér csíkokkal, az övék szürke, sebaj). Mit volt mit tenni, kipakoltuk a még meglévő cuccokat, a Dorcival együtt leparkoltam őket az ingatlaniroda előtt (mondanom se kell, az ingatlanügynök nem volt az irodában, sőt, teljesen zárva volt az egész iroda), én visszaindultam az ekkora már erősen anyázó arab taxissal a belváros felé. A taxis elvitt a hotelig, ahol a csomagtolvajok tanyáztak; igenám, de a kis cukorfalatok bejelentkezés után azonnal elmentek a hotelből, tehát kénytelen-kellettlen othagytam az csomagjukat és üres kézzel hazaindultam, miután a recepciós lelkére kötöttem, hogy tetesse le a csomagomat a portán. Az első tömegközlekedős élményem kicsit sokkolt: a zöld kombinált sínjáróval utaztam, ami
1, metró, vonat és villamos egyben
2, 35 fokban sem légkondicionált (ellentétben a többi járművel, amiket stabilan 18 fokra hűtenek), de mindig tömött
3, a vezető belátása szerint kihagyhat megállókat, ha esetleg a Chauffeur Úr úgy ítéli meg, hogy már elegen vannak a járaton (nem vicc, ezt mondta be, mielőtt kihagyott volna három megállót; később ezt buszoknál is tapasztaltuk)

Az ingatlanirodához visszaérve kiderült, hogy nemcsak hogy nincs ott az ügynökünk, de nem is lesz. Egy másik ügynök aláíratta velem a szerződést (a tulaj még nem írta alá), elvette a pénzt, és unottan a kezembe nyomott egy welcome pack-et (inkluzíve kulcs), és közölte, hogy sajnos nem lesz áram a lakásban. Ekkor már közel voltam ahhoz, hogy megagyaljam, különös tekintettel arra, hogy az ügynökkel és az ügynökséggel nem lesz több dolgom, de aztán mégis inkább úgy tettem, mintha természetes lenne, hogy nincs ott az ügynököm és egy aláíratlan szerződésért fizetek.
Jobb is, hogy annyiban hagytam, mert a stressz még csak most kezdett fokozódni. Hívtunk egy taxit, ami alig 20 perc alatt meg is érkezett. Bemondtam a címet (Brighton, azaz brájton), ami elvileg elég közel volt az irodához; a taxis nem tudta, hogy hol van az utca, ahol a lakásunk van, és háromszori kérésre sem mutatott hajlandóságot arra, hogy odaadja nekem a térképet, hogyaszongya, majd megkérdezi valakitől. Csak akkor fogtam gyanút, amikor már vagy félórája kavirnyáltunk, 30 dollárnál tartott az taxaméter, és hirtelen ráfordultunk az autópályára; közben besötétedett, aminek – tekintve, hogy az ügynök szerint nem volt áram a lakásban – nem örültem kifejezetten. Sőt, kezdtem elég ideges lenni. Amint megláttam a 2*6 sávos autópályát, megkérdeztem, hogy biztosan jó felé megyünk-e. Rövid úton kiderült, hogy a barom félreértette a címet és az irodától 2.5 mérföldre lévő Brighton helyett a 27.5 mérföldre lévő Brocktonba (brokton, ugyebár) akart vinni. Ez volt az utolsó csepp. Először angolul ordítottam le a fejét a golyóálló plexin keresztül, majd egy ideig még telitorokból kurvaanyáztam, hadd tudja meg hol lakik a magyarok istene (Brightonban). A fickó lekapcsolta a taxiórát, de (a fene azt a jó szívemet), annyira megsajnáltam a szegény ördögöt, hogy adtam neki 30 dolcsit a tízdolláros útért.
Felvonszoltuk magunkat és a cuccokat, felfújtam a jó érzékkel előre beszerzett kétszemélyes gumimatracot és a hozzá való gumipárnákat, majd kidőltünk. Áram volt, sőt wifi is, aminek nem kicsit örültünk.

2. nap

A lakásunk kétszobás. Van egy jókora étkező-nappali (hogynemondjam, amerikaikonyha), aminek a használati értékét jelentősen csükkenti, hogy van benne egy igazi amerikánus hűtőszekrény. Ez a rettenet nagyjából 190 cm magas és másfél négyzetméteres alapterületű; megpróbáltam megszabadulni tőle, de a konyhaajtón sem fér ki, rejtély, hogy hogyan tehették be ide. Ehhez társul egy nem kevésbé amerikás sütő, amit a 60-as évekből felejthettek itt, piszkosfehér, sok krómmal, mint egy békebeli Cadillac. A lakás tetőtéri, tehát amikor kint 35 fok van, akkor itt legalább 40, de legalább jó világos.
Bementem a Harvard International Office-ba (HIO), bejelentkeztem, megkaptam a menetredszerinti welcome pack-et, majd kicsit sétáltunk a campuson. Az egyetemet 1636-ban alapították, azóta terjeszkedik, mint a rákfene. A fő campus Cambridge közepén van, a fotókon ezt mutogatják, mert a sok vöröstéglás épületével egész jól néz ki. Cambridge Boston „külvárosa”, már amennyiben Bostont tekintjük az ún. ”metropolitan area” központjának (nem tekintjük). Boston maga elég kis területen fekszik, itt vannak a kormányzati épületek , kórházak, kikötők, a pénzügyi negyed , bevásárlóközpontok és persze a puccosabb lakónegyedek. Körülötte, amint az Amerikában általános, kisebb városkák fekszenek. Mivel New Englandről beszélünk, a kisebb városkák szinte mind híres angol városok nevét viselik. Mi ugyebár Brightonban lakunk, Cambridgeben van a Harvard, Oxford kb. 60 kilométerre van, Worcester és Westminster kicsit közelebb, Manchesterből, kettő is van 100 km-es körzetben.
A HIO után nekiveselkedtünk a bevásárlásnak. Sok eszünkkel kitaláltuk, hogy kimegyünk Amerika Tescojába, a K-Martba. A K-Mart, csakúgy mint a Tesco nem gyalogosan közlekedő emberekre van tervezve. Ez azt jelenti, hogy a legközelebbi buszmegállótól is elég messze van, ami, tekintetbe véve a 35 fokot és a 92%-os páratartalmat, igen érzékenyen érintett. Jól bevásároltunk mindenféle evőeszküzükből tisztító alkalmatosságból, majd vödrökkel és partvisokkal felfegyeverkezve átvágtunk a városon, és megkezdtük az első takarító hadműveletet. Azonban még mielőtt haaértünk volna, bementünk egy tőlünk 10 percre lévő üzletbe. Minden olcsóbb volt, mint a K-Martban.

3. nap

Elmentünk az MIT bútorbürzéjére, de néhány apróságtól eltekintve nem vettünk semmit, mivel még az is elég drága volt, és én nem adtam fel a reményt, hogy ingyen szerzünk bútort. Ennek megfelelően gőzerővel bújtam a netet, mert néha rá lehet bukkani olyan jótét lelkekre, akik nemcsak hogy ingyen odaadják a kidobásra szánt bútoraikat, de még el is szállítják valameddig. Ez a terv nem jött be.
Délután sétálgattunk kicsit Bostonban: dögmeleg, óceánpart, betonrengeteg stb. Elmentünk a New England Aquariumhoz, ahol vendégcsalógató attrakcióként három szerencsétlen fókát aszalnak egy majd’ 10 méteres medencében, elég lehangoló volt. Viszont a kikötőből indulnak bálnanéző hajóútak, el is határoztuk, hogy majd elmegyünk. Maga Boston elképesztően eklektikus, a régi (mármint 100 évnél régebbi) templomok és középületek fölé hatalmas üveg-beton-fém felhőkarcolók tornyosulnak. A parkok tele vannak mókusokkal és hotdogárusokkal, Falun Kung aktivistákkal és elmebajos fekete csövesekkel, összességében igen intenzív élmény.

4. nap

Harvard, négy-öt órás orientáció, dicshimnuszok a diákokról (rólunk), welcom pack-ek, stb. Ami érdekes volt: a Graduate School of Arts and Sciences-re (GSAS, a Masters és Ph.D programoknak helyt adó intézmény) idén 780 diákot vettek fel, ennek 34%-a nem amerikai. A 34%-ból (kb. 260 ember) a legtöbb természetesn kínai, utána következnek a kanadaiak, szingapúriak, majd a koreaiak. A Harvard tehát teli van ázsiai diákokkal; valószínűleg az amerikaiak közt is sok ázsiai származású van, de az is lehet, hogy egy útlevéllel bejön tíz kis kínai is.
Este felfedeztük, hogy lomtalanítás van a környéken. Amekkora mázlisták vagyunk azonnal találtunk is egy teljesen jó állapotú fém ágykeretet, a hozzávaló matraccal, valamint egy ebédlőasztalt, mintegy 20 méterre a házunktól. Gyorsan hozzáfogtunk az evakuálásukhoz. Az ebédlőasztal még viszonylag simán ment, de az ágykerettel gondok akadtak. Az istenadta sehogysem akart befordulni a lépcsőfordulónál, aztán már képtelenség volt kivinni az ajtón. Ott áltunk este kilenckor, egy hatalmas döggel teljesen eltorlaszoltuk a satnya és keskeny falépcsőt (mondanom se kell, a falat iszonyatos módon megaláztuk, hullott a vakola mindenütt). Körberohantam a szomszédságban, és hál’istennek két perc alatt szereztem egy csavarhúzót. Nekiálltam szétszedni az ágyat a lépcsőn, a csavarok olyan rozsdásak voltak, hogy miután idióta pózban a lépcsőn kuporogva kicsavartam a szétszedéshez elengedhetetlenül szükséges négy csavart, teljesen szétment a bal csuklóm. De volt ágyunk!




5. nap

Felfigyeltem egy hirdetésre, miszerint a Baptista Biblia Kör bútort oszt bostoni diákoknak. Több se kellett, odamentünk egy órával kezdés utánra, de addigra már mindent levadásztak, csak eg lámpát és egy cipősszekrényt tudtunk beszerezni. Később rájöttünk, hogy miért.

6. nap

Passz, gondolom valahol sétálgattunk.

7. nap

Bementem a szakomra (NELC, azaz Near Eastern Languages and Civilizations, amiben benne foglaltatik levante régészetétől az örményen keresztül és az indo-muszlimon át minden civilizáció, ami Törökország és Jammu és Kasmír között van vagy valaha volt). Itt is orientáció volt, azaz csak lett volna, mert a laptopom órája egszercsak gondolt egyet és hátraállította magát egy órával. Tehát miközen nagy nyugodtan sétáltam az épület felé, feltűnt, hogy nem 10:30-at mutat a sok hülye óra, hanem 11:30-at. Háromnegyed órát késtem, pont lemaradtam a tanszékvezető beszédéről, sebaj. Még így is sokkal kisebbet égtem, mint amire számítottam, mert csak a tanszékvezető és 1-2 tanár volt ott, valamint az újonan érkezett diákok. Összesen 11 diák jött idén a szakra, ebből 3 MA-re, 8 PhD-re. Jewish Studies-ra rajtam kívül egy ortodox srác jött, a legtöben (6) persze arabot tanulnak.


8. nap

Újabb bútorokat vettünk, már csak a hálószobában nincs semmi (kivéve a gumimatracot), mivel a fém ágyat átminősítettük kanapévá.


9. nap

Egész nap Septemberfest volt, ahol extra adag welcome pack-et kaptunk, kurzuslistával, egyetemi szabályzattal, ezenkívül mindenféle diákszervezet igyekezett tagokat toborozni (én betoboroztattam magam a Near Eastern és a Middle Eastern Societybe). Ami ennél is fontosabb, megkaptam az első havi ösztöndíjamat, amiről rögtön kiderült, hogy megadóztatják. Ettől kicsit bepánikoltam, és el is kezdtem munka után nézni.
Este ingyenkaja: jó érzékkel még nár elején jelentkeztem a GSAS Host Student programjába, ami annyiból áll, hogy kiutalnak egy diákot (esetemben egy izraeli genetikatanoncot), aki segít boldogulni stb. A host studentek és az újoncok (és vendégeik, azaz Dorci) este megünneplték, hogy milyen szép és jó is ez a nemzetköziség (tényleg az), egy nagy közös vacsorán. Erre a graduate studentek közösségi házában került sor. Pingvin-pincérek szolgálták fel a jó francia és olasz borokat, kiejthetetlen nevű, de nagyon finom ételeket. A host studentem nagyon jó arc volt, tényleg tudott hasznos tanácsokat adni.


10. nap

Nemzeti gyásznap, a Dorci szülinapja. Reggel beugrottam a könvtárba, hogy jelentkezzek egy állásra, közben a Dorci kint várt. Gyanútlanul kitöltöttem a jelentkezési lapot, mire a sasszem HR-managernéni rögtön lecsapott rám, látván, hogy kettőnél több nyelvet beszélek, és felrángatott a Widener könyvtár (a legnagyobb Harvard-könyvtár) Judaica részlegébe, ott is egyenesen a főnénihez. A főnénivel elbeszélgettünk, majd közölte, hogy akkor én most fel vagyok véve. Tehát ott fogok dolgozni heti tíz órában, mindenféle orosz nyelvű, zsidósággal kapcsolatos könyvet, folyóiratot, újságot, hitközségi brosúrát és másegyebet fogok katalogizálni, rendelni stb.
A Dorci már dúlt-fúlt, amikor másfél óra után végre kijutottam a könyvtárból, de a szülinapi shoppingolás megtette a magáét.

11. nap

Buli a graduate központban, szar amerikai sörök, még szarabb amerikai zenék, de jófej emberek.


12. nap

Megint elmentünk a baptistákhoz (ezúttal egy másik társasághoz), de ezúttal, okulva a múlt szombati tapasztalatokból, jó előre odamentünk. Ekkor megértettük, hogy miért rabolják le a bútorosztásokat 10 perc alatt: félórával kezdés előt ott voltunk, de akkorra már ott volt vagy 35 ázsiai, akik szintén zsákmányra lestek. Mi ketten és egy kétmázsás szaúdi gyerek voltunk az egyedüliek, akiknek nem jutott mongolredő. De ágy annál inkább. Mellé kerül még mikró, újságtartó, a Dorci pedig begyűjtött vagy 20 kilónyi újonnan vásárolt törülközőt, ágyneműhuzatot, tisztítószert, lábost stb. Miután kis matricákkal megjelültük a zsákmányt, megadtuk a címünket, és a jótét lelkek kiszállítottak mindent; mindez ingyen és bérmentve. Szeretjük a baptistákat. Természetesen az ágy beszorult a lépcsőfurdulóba (pedig rövidebbnek nézett ki, esküszöm!), de rutinból szétszedtem. A lépcsőház fala romokban.

14-18. nap

Ez a course shopping hete, ami annyit takar, hogy az ember bemegy az órákra, és eldönti, hogy akar-e járni. Én is megnéztem jópárat, és végül a követkzők mellett döntöttem:

1, Német olvasás: ez nem számít bele abba a négy tárgyba, amit kötelező felvenni, de mivel egy évem van, hogy letegek egy németvizsgát, semmiképp sem árt; érdekes, hogy bár egy percig nem tanultam még németül, mégis többet értek belőle, mint sokan, akik elvileg tanultak (a germanizmusok és a calque-ok csipőből mennek)

2, Jiddis: egy zseniális orosz fickó tartja, aki vmi színműt végzett Moszkvában, majd PhD-zett a Harvardon, most pedig a Columbián PhD-zik, pörög, énekel, szétrobban az energiától

3, Héber tudományos szövegek: nem árt felfrissíteni / fejleszteni a héberemet, ezenkívül a hébertanárnő is kifejezetten jó arc

4, Szovjet történelem: mindenféle vicces forrást fogunk olvasgatni, és egy kis történelmet is, a tanár zseniális, „a szovjet történelemtudomány új csillaga”

5, Szovjet történelmi proszeminárium: minimum két könyv hetente, rövid „idea paper” minden órára, esszé, szóbeli vizsga, ultraszopás, de ugyanazzal a tanárral, mint az előző óra






C84774FA4BAD67A