Újra

Namármostan,

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, kicsit sokáig nem írtam blogot. Ezért leginkább a szovjet történelem szeminárium tehető felelőssé, mivel ez gyakorlatilag tönkretette az egész félévemet. Heti két-három könyv volt a fejadag, ami barátok közt is felér egy jobbfajta kínzással. Emellett még két hónapot bírtam a könyvtáros munkából, aztán feladtam. Gyakorlatilag semmire nem volt időm, így (néha) be tudtam fejezni a heti olvasmánylistát.
Emellett gondok voltak a lakással is. Komolyak. A főbérlő is és az ingatlanközvetítő is kezdettől fogva elég gyanúsan viselkedett, pl. előre elküldték a szerződést, aláíratták, visszafaxoltatták, mondván, hogy a főbérlő majd aláírja, és magkapom beköltözéskor. Hát megkaptam, csak éppen aláírva nem volt. Nem is küldték el majd’ két hónapig (30 nap a törvényben megszabott határidő). A főbérlőt soha nem lehetett elérni. A letétről nem adott elismervényt és nem is küldte vissza (30 napja van rá). Ilyesmik. Amikor ezt (nagyon udvariasan) megemlítettem neki e-mailben, akkor nem válaszolt. Amikor sokadszorra említettem meg, akkor közölte, hogy ki fog dobni a lakásból. Ekkor előjött azzal is, hogy nem fizettünk neki, ami persze nem volt igaz, sőt, megvoltak a csekkek másolatai, a postai feladóvevény stb. Ennek ellenére kaptam egy levelet egy közjegyzőtől, hogy akkor pakoljunk (ennél valamivel finomabbat, mert nincs joga kidobni, előbb a bíróságnak kell erről határoznia). Én is megpróbáltam ügyvédet keresni, de az ingyenes ügyvédek nem segítettek. A Harvard Legal Aid Bureau pl. nem segít a Harvardos diákokon, és máshol is túl gazdagnak számítottam. Na ja. Mint kiderült, valóban kijött volna pár óra ügyvédi szolgáltatás az ösztöndíjamból, mert az elvileg olcsó ügyvéd akit felhívtam mindössze 150 dollárra tartott egy órát az életéből. Végül, hosszú hallgatás után, a fickó ügyvédje hívott fel, és megkért, hogy írjak alá valami papírt, hogy minden rendben van a lakással. Magyarán szólva beszart a tulaj. Azóta sem írtam alá semmit, de legalább most nyugi van, beszéltem egyszer a tulajjal is, úgyhogy ezzel én lerendezettnek tekintem az ügyet.
Egy szó mint száz, nem volt túl rózsás a helyzet, úgyhogy néha megfordult a fejemben az is, hogy mi lesz ha megbukok, vagy nem teljesítem a minimális követelményt (B átlag, az a legjobb, az F – fail a legrosszabb). Hál’istennek erre nem került sor, sőt. A szovjet szemináriumot kivéve mindenre A-t kaptam, arra A mínuszt. Az egyik szemináriumi dolgozatom elég jól sikerült, ezért a tanár (ugyanaz, aki a szovjet történelem szemináriumot tartotta) azt ajánlotta, hogy vegyem fel a tavaszi féléves szemináriumát, és dologozzak rajta tovább, hogy publikálható állapotba hozzam. Emellett elsőre átmentem a tanszék által megkövetelt németvizsgán is. Németül nem tudok, de a vizsgán szótárral kellett németről angolra fordítani, az még megy. Előző félévben (úgy-ahogy) jártam németre, de sok energiát nem feccöltem bele. Gyakorlatilag minimális befektetéssel csaknem maximális eredményt értem el (kb. 6 óra tanulás a félévben összesen vs. 97%-os átlagos eredmény a teszteken). Inkább a jiddisre koncentráltam, és közben rájöttem, hogy itt az ideje megtanulni ukránul.
Ebben a félévben tehát felvettem az ő szemináriumát, ami ezúttal „örö é bódottá”. Gyakorlatilag abból áll az óra, hogy (mikrofilmen lévő) levéltárak, dokumentumgyűjtemények, memoárok, újságok, folyóiratok stb. anyagából készítünk heti beszámolókat, és igyekszünk olyat választani, hogy azzal később kezdeni is tudjunk valamit. A félév második felében pedig a szemináriumi dolgozatot írjuk, és az órán megtárgyaljuk, hogy ki mire jutott. Mivel a fickó gyakorlatilag top ten-ben van az posztszovjet levéltárak ismeretét (meg sok más egyebet) illetően, nagyon hasznos az óra. Ennél hasznosabb nem is lehetne, úgyhogy – bár nem dolgozok sokkal kevessebbet – eddig sokkal jobb ez a félév. Emellett felvettem ukrán történelmet, jiddist és hébert.
Egy pár szót megérdemelnek az tanulási körülmények is. A Widener (ahol dolgoztam) számít a főkönyvtárnak. Hat szintje van a föld felett, négy a föld alatt. Ezen a tíz szinten elfér a könyvári állomány majd’ tíz százaléka, a többi külső raktárakban van. Itt van egy könyvtári asztalom (carrel), amit soha nem használok, de ha esetleg ki akarnék venni 100 (vagy bármennyi) olyan könyvet, amit nem akarok hazavinni, akkor ott tárolhatnám. A Widenerben van egy olyan olvasóterem, ahova a nem kölcsönözhető könyvek jönnek, itt vagyok a leggyakrabban. Ezek a könyvek általában régiek, vagy annyira szétesős állapotban vannak, hogy csak habszivacs könyvtartóval lehet használni őket. A másik főhadiszállásom a mikrofilm-olvasó, itt vannak a régi periodika-mikrofilmek. A másik könyvtár, ahova járok a Lamont, a kincsestár. A Lamontnak megvan az az előnye, hogy a hét öt napján 24 órás nyitvatartással működik, péntek-szombaton pedig 9-21:45 között van nyitva. Előfordult már párszor, hogy egy éjszakát ott töltöttem. A Lamont aljában van ugyanis a legnagyobb mikrofilmtár. Többek között itt vannak a mikrofilmre vett szovjet levéltárak, nagyjából 12.000 mikrofilm (uszkve 20.000.000 oldal). Emellett itt vanak a mindenféle kormányzati dokumentumok is (igaz, ezeket ritkán használom), sőt, a Lamont az amerikai államigagzgatási dokumentumokból is kap köteles pédányt. De a mikrofilmolvasós terem nem a legjobb része. A felső két szint tele van hatalmas és kényelmes fotelekkel, hozzávaló lábtartókkal, és óriási ablakokkal, a legtöbbeknek ez jelenti a fő vonzerőt. Nagyon kényelmesen lehet olvasni, vagy éppen aludni. Mindig alszik is valaki. Ami még jó a könyvtárakban, hogy szinte mindenhol van ingyenes szkenner, amivel akármennyit lehet szkennelni, majd elküldeni, vagy kiírni USB-re, ráadásul a mikrofilmolvasókon is van szkenner. A kedvenc épületem ezeken kívül a Northwest Lab, főleg az alagsor. Itt van pár jobb kép is róla.. És persze az egész campuson ultragyors wifi van, amivel (és otthonról) hozzáférhetünk minden online is publikált újsághoz, folyóirathoz, enciklopédiához stb. mivel a Harvard gyakorlatilag mindere előfizet, ami csak létezik. Egyszóval minden megtesznek, hogy hatékonyan tanulhassunk.
A Dorci is tanul, ezerrel angolozik, most szombaton tette le a TOEFL-t, mert jelentkezik itteni college-okba. Sajnos nem fogadják el sehol az otthon elvégzett hét félévét BSc-nek, pedig akkor akár PhD-re is mehetne az itteni rendszer szerint. A diploma hiányával nekem is volt gondom, azt hiszem ezt nem is írtam. Első félév előtt nem tudtam regisztrálni a neten, mert azt írta ki a rendszer, hogy valamilyen dokumentumok hiányoznak. Be is mentem a nemzetközi adminisztrációs irodába, ahol közölték, hogy nem találják a BA diplomáimat. Mondtam nekik, hogy ez nem olyan meglepő, merthogy olyanok nekem nincsenek is. Ezt némi megütközéssel fogadták. Amikor finoman utaltam arra, hogy Oxfordban elfogadták az otthoni tanulmányaimat BA-nek, majd szereztem ott egy MSt-t, akkor sem enyhültek meg, egyszerűen nem tudták értelmezni a helyzetet. Hiba a mátrixban. Körülbelül 24 óráig kétséges volt, hogy regisztrálhatok-e, de végül kisütötték, hogy igen.
Vissza a Dorcihoz. Egy pár hónapos katasztrofálisan szar angoltanfolyam után megpróbálkoztunk néhány magántanárral, de egyik sem jött be túlzottan. Emellett viszont nagyon szorgalmasan tanult egyedül. És persze gondoskodott rólam, amikor éppen nyakig voltam a sz...ovjet történelem ben. Most nagyon reménykedünk, hogy sikerül ösztöndíjat is találni neki, én a magam részéről eléggé biztos vagyok, hogy átveszik, ő persze kevésbé. Transfer student-nek jelentkezik, ami azt jelenti, hogy 1-1,5 évet kell még elvégeznie. Ahhoz, hogy ezt megállapítsák, hogz pontosan mennyit, el kell küldeni az indexmásolatát és annak hivatalos fordítását egy tanulmányi előremenetel értékelésére szakosodott cégnek, ami potom 150 dollárért kiértékeli. Hogy miből áll az értékelés? Na, erre én is kíváncsi voltam, meg is kérdeztem őket. Mint kiderült, gyakorlatilag annyi történik, hogy megnézik a magyar program hosszát és összevetik az amerikaiéval, majd a magyar átlagot átszámítják GPA-re (levonnak 1.0-t). 150 dollár egy osztásért és egy kivonásért. De nem tehetünk semmit, ez kell az egyetemeknek.
A mindennapi életünk eddig nem volt túl izgalmas, de ebben a félévben már elkezdtünk eljárkálni, például a Dorci dél-amerikai ismerőseivel, itteni magyarokkal, ilyesmi. Egyelőre ezek általában megrekednek a sörözés szintjén, de még semmi sem késő...
A félévem után viszont elmentünk New York-ba. Ismerősöknél laktunk, New York állam egyik magyar központjában, New Brunswick-ban, kb. 50 percre a belvárostól (ezúton is mégegyszer köszönjük Barinak és Katicának!). Sajnos nem volt a legjobb az idő, értsdé:szinte minden nap havazott, vagy annyira fújt a szél, hogy laposkúszásban jutottunk el egyik múzeumtól / Starbuckstól a másikig, de még ez sem tudta elrontani.
Chinatownnál kezdtük a túrát. Nem tervszerűen, hanem mert kínai busszal mentünk (a legolcsóbb, nyilván). A kínai busznál csak a busz nem kínai. Kínaiak árulják a jegyet, kínai a vezető és kínai a kaller. Ennek a legfőbb előnye az, hogy a kínaiak azon kevesek közé tartoznak itt, akik dohányoznak (majdnem mindegyik, majdnem mindig). Ez pedig azzal jár, hogy a sofőr nem bírja ki a négyórás utat, és kb. Három óra után megáll egy mekinél, tehát én is rágyújthattam. Ja, és persze Chinatownban áll meg.
Chinatownban a szokásosnál is nagyobb felbolydulás volt, a kínai újévre készült mindenki. Nyakra-főre vásárolták a növényeket, gyümölcsöket, még élő rákokat és egyéb undormányokat, fertelmes neotradicionális műanyag díszeket, növényeket, petárdákat stb. És természetesen körbehordozták a sárkányokat is. Nekem Chinatown tetszett talán a legjobban. Leppukkant, mocskos, a járókelők erős 80%-a kínai (a többi turista), minden kínaiul van kiírva, olyan, mintha tényleg Kínában lenne az ember. Beültünk egy thai-maláj-kínai étterembe, ahol fantasztikus előételeket ettünk. De aztán kihozták a főételt. A Dorcié még hagyján, az ugyanaz volt, mint az előétele, csak nagyobb. Én valami egzotikus csirkét akartam rendelni, de a pincér azt mondta, hogy a valamiféle plusz fűszerrel megbolondított szósz sokkal jobb. De az csak rákkal volt. Sebaj, gondoltam, úgysem nagyon ettem még rákot, most kipróbálom. Ekkor már halványan felderengett bennem az omiši nyaraláson tett hasonló kísérlet. Akkor a Dorcival és a Lóciékkal beültünk egy étterembe és a Dorcit kivéve mindenki tintahalat rendelt. Ha jól mlékszem, a Lóci és én végül legyűrtük, de annál rosszabbat én még nem ettem. Eddig. Az hagyján, hogy a rákolló fertelmesen néz ki (tudvalevőleg undorodok mindentől, aminek négynél több lába van), de még az íze is szar, és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy egy ocsmány, soklábú, tengeri szörny legveszélyesebb részét veszem a számba. Hozzá kell tenni, hogy azért hősiesen megbirkóztam vele.
Chinatownból elmentünk Little Italyba, ami a kismillió pizzérián kívül semmi olaszos vonást nem mutat (sőt, Chinatown már lassan kiterjeszti rá a hatalmát, ahogy a mellékelt Mao-óriásgraffiti is mutatja [na jó, lehet, hogy Kim Ir Szen akar lenni]). Itt fotóztam ezt a lepattant de lelkesítő graffitivel ellátott játszóteret is. Végül továbbmentünk a kormányzati negyed felé, ott sikerült lekapnom Tevje merdzsóját (rendszám!). A buszpályaudvar (Port Authority) meglehetősen érdekes. Andalító komolyzene szól a nap 24 órájában, viszont az egész beleremeg, ha elmegy egy busz. Még nem sikerült rájönnöm, hogy miért divat itt ócska papírmasé házakat építeni, de a mi házunknak is van egy kellemes kilengése, már azt is meg lehet érezni, ha valaki megy a lépcsőn, hát még ha elmegy egy teherautó az utcán. Nyilván olcsó felhúzni ezeket, de nem túl időtállóak (ld. még amerikai kocsik, kevés kivétellel).
A következp négy napban eljutottunk a Guggenheim múzeumba, aminek csak a harmada volt nyitva, valószínáleg azért, mert nemrégiben forgattak ott egy filmet, amiben szétlőtték a Guggenheimet. Utána elmentünk a közeli zsidó múzeumba (a Central Park keleti felén húzódik a Museum Mile, ahol van vagy egy tucat múzeum). A zsidó múzeum önmagában nem valami nagy durranás, mondjuk a menóragyűjteményük ér egy pirospontot. Viszont éppen akkor volt ott egy időszakos kiállítás Chagallról és a moszvai zsidó színház(ak)ról. Chagall és más festők színpad- és kosztümtervei voltak kiállítva, emellett voltak korabeli videófelvételek a színészekről és random Chagall képek. Ez azért is volt érdekes, mert két nappal azelőtt fejeztem be a dolgozatomat a szovjet antiszemitizmusról, amihez elég sokat olvastam a moszkvai jiddis színházról is, mivel a leghíresebb szovjet-zsidó színész (Solomon Mikhoels) volt a szovjet Zsidó Antifasiszta Bizottság egyik vezéralakja, amíg Sztálin meg nem ölette. Egyszóval a korabeli képek túlnyomó részét már láttam, de most végre láthattam, miért volt Mikhoels ekkora sztár, ráadásul gyakorlatilag tárlatvezetést tartottam a Dorcinak a kiállításnak erről a részéről. A Chagall-képek előtt pedig együtt ámlutunk és bámultunk.
Másnap a MoMA-ba mentünk, ami egészen zseniális. A Tate Modern-ért sokkal kevésbé voltunk oda, itt viszont egészen fantasztikus dolgokat gyűjtöttek össze, mint például a villámsújtotta görkorcsolyás kutyasétáltató csontvázát, a kosárlabda-keresztet, egy elmebajos kínai fotós sorozatát, aki bezárta magát egy évre egy kb. 10 nm-es cellába (az is ott volt), és minden nap készített magáról egy fotót, stb. Ráadáasul a MoMA csarnokában vetítés volt, de nem akármilyen. A terem kb. 10 méter magas, a közepén van egy hatalmas, kör alakú heverő. A két 30x10-as falon ment a vetítés, közben zene, félhomály, elég intenzív élmény volt.
A legtöbb időt sétálgatással töltöttük. Gyakorlatilag minden nap végigmentünk a Fifth Avenue-n, megpróbáltunk bejutni a központi zsinagógába, ami a Dohány utcai zsinagóga mása , megnéztük Upper West Side-ot, Lower East Side-ot, messziről még a Szabadság-szobrot is. Bementünk az Empire State Buildingbe, de amikor megláttuk az árakat, akkor ki is fordultunk, mondván, hogy valami látnivalót legközelebbre is kell hagyni. A Central Parknak is csak a széléig merészkedtünk, mert mire odáig eljutottunk, már közel volt a fagyhalál. De legalább láttuk a több tucat konflist, a legelegánsabb hoteleket, az Apple boltot, és a Carnegie Hall-t, ahol éppen a magyar évadhoz tartozó koncerteket hirdették. És természetesen bemerevedett a nyakunk a sok felhőkarcoló-bámulástól.
Még pár dolog Bostonról. A közlekedéstől rendszeresen idegrohamot kapok. Ne szóljatok egy rossz szót se a BKV-ra, én visszasírom minden áldott nap. A buszok annyira rendzertelenül járnak, hogy az valami elképesztő. Hétvégén szinte garantált az ötvenperces várakozás, ami alatt az elviekben létező három buszból egy sem jön. Hétköznap napközben gyakran 30-50 ember vár a megállóban. Ezek egy része általában nem fér fel, tehát nagyon gazdaságosan működik a busz, mindig tele van. Volt már olyan, hogy néhány tinicsaj nem szállt le, amikor a vezető leparancsolta őket a dugig tömött buszról (amire látnivaólan nem fértek fel), és húsz percet álltunk oda-vissza anyázások közepette a megállóban. Éjszaka volt már olyan, hogy negyven percet késett a busz, ez alatt a 20 potenciális utasból 17 feladta, mi maradtunk. Sehol nem lehet bliccelni, mégis a csőd szélén van a társaság. Jegyautomaták csak a metróállomásokon vannak, viszon lehet jegyet venni a vezetőnél. Ez különösen vicces akkor, amikor 40-en várnak a megállóban (40 perce), és a nénike elkezdi kotorászni a tízcenteseit. A busz és a metró is lepukkant, kényelmetlen, kemény műanyag ülések vannak, a helyet alulfejlett pigmeusokra tervezték, és ez fokozottan igaz a székek közt húzódó folyosóra. Az emberek itt még nem jöttek rá, hogy nehéz felettük átugrani, vagy egyszerűen félnek, hogy bliccelés gynújába keverednek, de nem hajlandóak leszállva helyet adni, ha le akarok szállni. De nem is húzódnak félre, vagy csak ímmel-ámmal. Aztán persze csúnyán néznek, amikor hasbakapja őket a könyvekkel tömött 15 kg-s táskám.
A bevásárlással nagy szerencsénk van, mert ott van tőlünk három percre egy hipermarket. Itt mindenhol olyan rendszer van, hogy kiválthatsz egy „törzsvásárlói” kártyát (amit kérésre azonnal hozzádvágnak, vásárolni se kell), és ezzel veheted igénybe az akciókat, és általában olcsóbban vásárolhatsz. Sőt, még kártya se kell, elég ha megkéred az eladót, hogy húzzon le egyet neked. Még nem jöttem rá, hogy ez mire jó, de biztos nagyon jó, mert mindenhol ez van. A kaja nagyjából annyi mint otthon, viszont a gyümölcsök nagyon drágák. A legnagyobb akciók közepette kerül 1,5-2 dollárba egy font alma (kb. 800 Ft / kg). Viszont felfedeztük a Haymarket nevű piacot, ahol a nevével ellentétben nem lóabrakot árulnak, hanem embernek valót is. Ide hozzák hétvégenként a környékbeli farmerek az eladatlan terményeiket, és fillérekért árulják. Tényleg eléképesztően olcsó, itt öt alma kerül egy dollárba. Ráadásul szombat délután, amikor már hazafele készülődnek a farmerek, az áraik elkezdenek zuhanni, a múltkor majdnem ránktukmáltak egy doboz (kb. 20 kg) banánt 5 dollárért.
A lakást egyébként nagyon szeretjük, csendes környéken van, közel a bolt, világos, kényelmesen elférünk, mostanra már elég jól be is rendezkedtünk, egyszóval csak a közlekedés a gond. Egereink voltak egy ideig, de legyőztük őket. Esténként mindig előjöttek, akkor is, ha ott ültünk a szobában, kötbeszaglásztak, aztán visszavonultak. De amikor aludtunk, akkor elkezdtek elég hangosan randalírozni (ugyebár, amikor nincs otthon a macska...), tehát meg kellett válni tőlük, bár én már egészen megszerettem őket. Először rendeltem az ebay-ről egérfogót, egy olyat, amiről azt hittem, hogy humánus, mert nem szétlapítja az egeret, hanem csak egy ragasztós lap, amibe beleragad. Arról nem volt szó, hogy annyira beleragad, hogy nem lehet kivenni. Az elsőt megpróbáltam. Mostam vízzel, próbáltam óvatosan lefeszegetni, de nagyon úgy tűnt, hogy előbb fogom elválasztani a bőrét a belső szerveitől, mint az egészet a csapdától, ezért betettem egy kocsi kereke alá (a csapda használati utasítása szerint egyerűen csak ki kell dobni a kukába, úgyhogy szerintem relatíve kíméletes voltam). A második elfogott egerrél már nem kisérleteztem, azonnal kidobtam az ablakból, zuhant 10 métert, és vége volt. Nagyon sajnáltam őket, de a Dorci hajthatatlan volt, ő bújtott fel a gyilkosságokra.
A TV-ről. Az alattunk lakó három srácnál folyamatosan megy a tévé. Nem túlzok, szó szerint folyamatosan. Korán reggel, napközben, egész éjszaka. Mi nemrég vettünk tévét, és a digitális átállással sem vesztetük el. Nem fizetünk elő, hanem antennánk van, de így is jön vagy hét adó. Folyamatosan reklám van. Hírek közben negyedóránként, sorozatok közben akár ötpercenként. Így a félórás sorozatok egy óráig tartanak. A hírek szintén, de az első fele a helyi hírek. Ez azt jelenti, hogy megtudhatod, hogy a 15 km-re levő kisvárosban teleszarják a parkot a kutyák, vagy hogy mennyi tej fogy a bostoni Lincoln iskolában. A hírek közben legalább háromszor van időjárás-jelentés, csak hogy menjen másnap a weather talk. Filmek nincsenek, vagy csak nagyon ritkán vannak. A reklámok néha elég viccesek, mert itt lehet a konkurenseket gyalázni. Egy Burger King reklámsorozat például arról szólt, hogy olyan emberek elé tettek Burger King és McDonalds hamburgereket, akik még nem is hallottak hamburgerről, és persze mindenki a Burgerest szerette jobban. Volt egy eszkimó, aki végül közölte, hogy azért, ha lehet, ő maradna a fókahúsnál, mindenféle szigetlakó, és...egy bukaresti román, aki mintha csak egy népmeséből csöppent volna oda, dehát ki tudja azt itt, hogy hol van Bukarest? A tévé legfontosabb funkciója persze a kosár-, baseball-, hoki- és rögbimeccsek közvetítése. Ez az igazi családi esemény, mindenki bekészíti a pizzát, kólát, csipszet, az áruházak „telly time” polcáról származó mindenféle csokikát, és mehet a drukkolás. Néhány bolt kirakatában van tévé, és akár több tucat ember is összegyűlik hétvégénként az utcán, hogy kicsit belenézzenek a meccsbe, néhányan még széket is hoznak. Főleg, hogy az összes felsorolt sportban remekelnek a bostoniak (talán a rögbit kivéve).
Most megyek a szokásos hétvégi könyvtári körútamra, de még jelentkezem. Most már inkább nem ígérem meg, hogy rendesen fogok blogolni, de hátha. Kösz a türelmet, és remélem azért néha majd ránéztek a blogra. A legjobbakat.